Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)
Előszó
4. Elias Galli (1650-1712/14): Férfiarckép, 1700 körül Hamburg, Museum für Hamburgische Geschichte szempontjából még csak nem is egészen egyértelmű sor valaha is szaporítható vagy pontosítható lesz. így alkalmasint le kell mondanunk arról, hogy egyértelműbben határoljuk be a pályája elején álló festő szakmai tapasztalatainak eredőit. De ha maguk a konkrét források nem is határozhatók meg, az ott töltött időszak eredménye és hatása évekkel későbbi művei alapján mégis felmérhető. Úgy vélem ugyanis, hogy a salzdahlumi anyag megismerésének tanulságai egyfelől Mányoki festői technikájában, másfelől pedig stíluspreferenciáiban őrződtek meg. S nem is teljesen függetlenül egymástól. A technikai alapokat illetően egyrészről olyan, a Rembrandt-követők első generációjába tartozó festők műveinek ismeretére gondolhatunk - jobb híján Eberlein jegyzékét véve alapul -, mint Ferdinand Bol, 35 Dirk Bleker, 36 Gerard Dou, 37 vagy a nem portréfestők közül Jan Victors 38 és Gerbrandt van den Eeckhout, 39 akiknél a festék- és ecsetkezelés kifinomultsága kiegészült a Rembrandtművek fénykezeléséből leszűrt és - részben általuk is festőtechnikává fejlesztett „fény-árnyék" festés biztos tudásával. Tudjuk, hogy Mányoki itt, Salzdahlumban, másolás útján szerzett festői tapasztalatokat. Ezek a másolói beleérzésre, a képépítés festői lehetőségeinek, a lazúrrétegek, színek együtthatásának megismerésére technikai sajátosságuk okán is alkalmas művek azonban nem csupán festőtechnikai ismereteket, hanem arcképfestői szemléletet is közvetítettek: a nyugodt formákban és a meleg tónusokban megnyilvánuló bensőségességet, a kompozíció fegyelmét, a gesztusok kerülését. Mányokinak pályája során mindvégig megfigyelhető igénye a formálás rajzi alaposságára és hajlama a részletekbe való belefeledkezésre ugyancsak félreismerhetetlenül őrzi eredetét: a holland polgári arckép meghitt formáit és megoldásait. Hogy milyen mértékig vált festői élményévé a megelőző generáció holland mestereinek bensőséges világa, azt az a műve tanúsítja, amely - nem tudni, hogy mennyivel a salzdahlumi időszakot követően - 1702-ben készült, feltehetően már működésének következő helyszínén, Hamburgban. Michael Berthold de Gileno több évtizedes lappangás után előkerült portréja az életmű mindeddig első szignált, datált darabja (A. 15.). A miniatűr arckép kétségtelenül a holland „finomfestés" hagyományaiból táplálkozik. A „beleérzés" a mintegy fél évszázaddal korábbi festői ízlésbe azonban nemcsak technikában való azonosulást, alkalmazkodást jelent Mányoki részéről. Berthold de Gileno miniatűr portréján az aprólékos, kissé szálkás ecsetrajz és a gondos részletformálás sokkal inkább abban segít, hogy átemelje, megidézze a példaként követett Gerard Dou képeinek meghitt világát. Ehhez a világhoz rendesen egy intim belső tér, bensőséges tárgyi miliő is tartozott, amely Mányoki képeire máskor nem jellemző festői utalás gyanánt itt is megjelenik. Berthold de Gileno támlás karosszékben 5. Gerard Dou (1613-1675): Önarckép, 1652 (?) Salzburg, Residenzgalerie