Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

Mindazonáltal kapcsolata az udvarral eközben sem szakadt meg, s olykor megbízásokhoz is jutott. Ezek közé tartozik az az 1731 októberében leszállított hat kép, amely a „vor 1741 "-es leltár bejegyzése szerint az utolsó leltárilag azonosítható munkája a drezdai udvar számára (A. 26, 42, 68, 169, 177, 180.). S hogy volt reménye a folytatásra is, azt folyamodványaiból tudjuk.

10 Erős Ágost ugyanis a lengyel Fehér Sas-rend tagjainak portréit kívánta vele megfestetni, amihez Mányoki négy vázlatot be is mutatott (A. 182.). Az uralkodó 1733. február 1jén bekövetkezett váratlan halála azonban meghiúsította az ígért megbízást, s a feladatot másra osztották. A festő nem tért ki kérvényeiben a tervezett munka nagyságára, a varsói palota 1739-es leltára azonban feltünteti az elkészült sorozatot, s ebből kiderül, hogy 26 életnagyságú képről lett volna szó.

11 Ugyanitt szerepel a sorozathoz tartozóan három vázlat is, amiben a folyamodványok ide vonatkozó részlete alapján valószínűleg Mányoki munkáját feltételezhetjük. Az 1731 októberében elkészült, illetve befejezett hat képet VI. Károly portréja (A. 68.) kivételével nem ismerjük. Nem tudjuk azt sem, hogy ezeket még udvari festői pozíciójából visszamaradt feladatként teljesítette-e - netán státusza visszaszerzése érdekében -, vagy a képek egyszerű eladásáról volt szó udvari leszállításuk során. Ismerjük azonban négy olyan munkáját, amelyek, igaz, 106. Louis de Silvestre (1675-1760): Malagocza kasztellán, 1726 Dresden, Staatliche Kunstsammlungen Dresden, Gemäldegalerie Alte Meister 107. Mányoki Ádám: Georg Wenzeslaus von Knobeisdorff, 1732 Stiftung Preußische Schlösser und Gärten Berlin-Brandenburg, Berlin, Schloß Charlottenburg (A. 73.) nem udvari megbízásként készültek, de olyan személyeket örökítenek meg, akik az uralkodó legbelső köréhez tartoztak. Reprezentatív háromnegyed alakos ábrázolás valamennyi, s mint ilyen, Mányoki ez időre tehető festői törekvéseiről vall, legalábbis ami a műfaj udvari változatát illeti. Pontosabban arról, milyen mértékben próbált az akkori követelményeknek megfelelni. Művei alapján úgy tűnik, hogy a 17. századi hagyományokban gyökerező udvari arckép kiürült sablonjaihoz való alkalmazkodás, a még mindig mértékadó Silvestre-stílus kemény, rajzos formai megoldásai Mányokit korábbi évei könynyed festőiségének, a lágy formálásmódnak, felületei tónusgazdag, lazúros kidolgozásának feladására késztette, legalábbis ezekben az udvari jellegű feladatokban. Ugyanakkor megfigyelhető bennük a Silvestre-féle kompozíciós részletek és megoldások esetenként igen pontos követése, ami pedig korántsem volt jellemző a nagyon is önálló látásmóddal rendelkező festő 1710-es évekbeli munkáira. Azt gondolom, mindez egyfajta elbizonytalanodásból következett, abból, hogy többévi távollét után, tájékozatlanul az akkori divatot és megrendelői igényeket illetően, szüksége volt egy orientáló példára. Erdmann von Promnitz ábrázolásán, ami korábbi műveitől merőben eltérő, meglepő színösszetételben készült, ugyanaz a hideg távolságtartás, rajzi fegyelem, a sűlyos nagy formákban való gondolkodás figyelhető