Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

mondott le, s lett princeps, Erdély első tényleges fejedelme; utódai azonban még egy ideig csak a vajdai címet bírták, bár mi szívesen mondjuk őket fejedelemnek. Az ehhez szükséges többoldalú nemzetközi elismerést ugyanis majd csak Bocskai István fogja kivívni. Izabella mint királyné a korabeli szokásoknak megfelelően természetesen - elvben - saját birtokokkal és udvartartással is rendelkezett. Az 1526-1529 során kialakult és állandósuló zűrzavaros viszonyok között János király folyton vándorló udvarával ennek a hagyománynak valóban inkább csak az elméleti lehetősége állt fenn. Ha azonban megvizsgáljuk azt a néhány műalkotást, amely nyilvánvalóan egy nagyobb kincstár halovány töredéke, s Izabella tulajdonában megmaradt, azt látjuk, hogy mindegyike elsőrangú, a kor bármelyik európai udvarának igényeit kielégítő remeklés. Izabella tárgyai a magyar művészet különleges jelentőségű emlékei, melyek valószínűleg nagyon rövid idő alatt kerültek Izabella birtokába. A János királlyal kötött házasság 1539-1540 között állt fenn. Ezek a darabok nagyjából ekkor készültek, egy részük talán már korábban Szapolyai tulajdonban voltak. Az 1505 óta országos hatalmi tényezőként tisztelt és az akkor kialakuló nemzeti királyt követelő főnemesi párt vezérének számító, lehetséges trónutódként mindinkább elfogadott Szapolyai János környezetében hasonló tárgyak szükségképpen készültek. Szapolyait iszonyú gazdagsága és katonai tehetsége, mely oly gyakran vált semmivé a belvillongások miatt, a lehető legelőkelőbb származás arra bátorította, hogy többször is nőül kérje II. Ulászló leányát, ám mindig kosarat kapott. Amikor végül a mohácsi csatavesztés után végül is királlyá választották Székesfehérvárott, nem soká volt nyugalma, mert a rendek másik része Pozsonyban I. Ferdinándot emelte trónra, s a következő évek a két király végzetes küzdelmével teltek, mely leginkább a Magyarországon a lábát mindinkább megvetni tudó töröknek kedvezett. A János király és Ferdinánd közti békülési kísérleteket (köztük a komoly következményeket ígérő 1539. évi váradi békét) végül is az borította fel, hogy János királynak Izabellától fia született, amivel már nem számoltak igazán. János királynak a hadi helyzettel kapcsolatos állandó és kényszerű mozgása folytán (mely csupán 1529-től csendesedett le, amikortól Budát folyamatosan bírta, bár Ferdinánd nem szűnt meg seregeivel zaklatni) nem volt módja olyan hatalmas kulturális-művészeti teljesítményre, mint I. Mátyásnak, bár aligha kétséges, hogy mintaképének a nagy uralkodót tekintette. Ennek ellenére nagy hiba lenne lebecsülni ez irányba tett törekvéseit. Szapolyai, akitől nem volt idegen az irgalmatlanság, a könyörtelen katonai és hatalmi logika, mely nem egyszer szadizmusba fordult, amennyire tehette, humanista udvart tartott fenn, ennek tagjait becsülte és támogatta. így vagy úgy, János királynak maradt ideje és energiája arra, hogy a művészettel foglalkozzék. Udvari festőjévé fogadta Giovanni Antonio da Pordenonét, a neves velencei mestert, s magyar nemességgel tisztelte meg. Valós és tartós alkalmaztatásáról persze nem lehetett szó, ám bizonyosra vehető, hogy Pordenone elkészítette a király képmását, ami - természetesen - nincs meg. Budai tartózkodása idején Szapolyai János igyekezett udvara pompáját növelni, s ebben természetesen a művészetre számíthatott a legjobban. Ekkoriban készülhettek az Izabella-féle kincsek, melyek létrehozásában a Szapolyaihoz hosszas erdélyi tartózkodásai során hozzá szegődött ottani mestereknek is részük lehetett. Más fejedelmi kincsekben sem lehetett hiánya, erre vallanak azok a serlegek, melyek közül egy az Esterházy-kincstárban ma is megvan, s a maga idejében bizonyára nem voltak túl ritkák. Mindazonáltal lános királynak nem mindig lehetett módja a művészet folyamatos támogatására, de még így is igyekezett maga körül tudni szellemi embereket. Ez a kör részben a Mátyás alatt csillogó pályát befutó családokból, nagy részben a Szapolyait következetesen támogató művelt köznemesekből állt össze, de a jövő emberei közül is jó néhány először János király körében tűnt fel. Megemlítendő Batthyány Orbán, Ráskai Gáspár, Szerémi György, Verancsics Antal, Brodarics István, Nádasdy Tamás, Erdődy Simon zágrábi püspök, Frangepán Ferenc kalocsai érsek - s több olasz világfi, például Francesco Cherea színész. Ami most már az Izabella királyné tárgyaival kapcsolatos részleteket illeti, a legtisztább reneszánsz darab minden kétséget kizáróan egy sótartó. Aranyozott ezüst foglalása mentes minden túlzástól, tömör, egyszerű, de nemes arányú vázban helyezkedik el a só tartására szolgáló hegyikristály csészécske. A rajta lévő felirat a tulajdonost Izabella magyar királynéban határozza meg. Éppen hangsúlyosan reneszánsz jellege, nyugodt formálása alapján olykor felmerül a kétség, hogy nem helyi, magyar mű, hanem itáliai. Ennek kevés valószínűsége van, az itáliai művészek java a sótartó készítésének idején nem nagyon szívesen tartózkodott volna Magyarországon. Bár pontos készítési idejének meghatározása nem könnyű feladat, de könnyen lehet, hogy még a mohácsi vész előtt készült. Az is felmerülhet, hogy erdélyi mester műve, ahol a reneszánsz ötvösség igen fejlett volt, s fennmaradtak kimagasló emlékei is, tény, hogy nagyobbak és bonyolultabbak, mint a sótartó. Egy kanál, egy kés és egy villa foglalása és nyele részben aranyozott ezüst és kristály. Ezeknek jó párhuzamai vannak a magyar emlékanyagban, s ezért hazai készítésüket nem is kérdőjelezték meg, formájuk alapján feltehetően az „Izabella csoport" legkorábbi alkotóelemei. Míg az eddigi négy mű igen jeles darab, de mégiscsak apróság, addig a további kettő valóban uralkodói fenségű. Talán az Izabella-násfa a korábbi, de az előzőeknél alighanem későbbi. Zománcos-indás vázon és kereten különféle méretű, igen szépen csiszolt, az évszázadok múlva is legnemesebbnek tartott formák láthatók, a hosszúkás mandulaforma, mely egyrészt igen szép fénytörést ad a tárgynak, amellett pedig a legtakarékosabb, a legkevesebb hulladékkal járó csiszolást teszi lehetővé, mely művelet a meglehetősen lágy opál esetén meglehetősen kockázatos. Az opál tipikusan magyar drágakő, évszázadokig csak nálunk, a tokaji-sárosi hegyvonulat északi völgyeiből került elő. S bár opál az ókorban is nagyra becsült anyag volt, csupán a felszínen lelt darabokat faragták-csiszolták, a bányaműveléses opálkitermelés csak az 1520-as években kezdődött el a fentebb mondott felső-magyarországi vidéken. Lehetetlen megállapítani, hogy az Izabella-násfa a lelt vagy a bányászott darabok közül került ki (148. sz.). Az igen egyenletes méretű darabok arra látszanak vallani, hogy a készítő számos darabból válogathatta össze megfelelő ritmusúvá a nagyméretű (11,5 cm magas) ékszer elemeit. Azonos sorba azonos nagyságúak kerülhettek. Talán arra vallhat ez a megoldás, hogy már bányászatból származhatott a Szapolyai lános rendelkezésére álló nagyobb opálkészlet. Lehet persze, hogy más a helyzet. Feltevésünk logikai játék, amit a gonosz műalkotások oly gyakran cáfolnak meg. Az Izabella-násfa a 16. század első felének egyik legszebb európai ékszere, vetekszik a francia, burgundi és német alkotások legjavával. S marad végül a nyaklánc, egy bő másfél méter hosszú arany ékszer, kúpalakú tagokból összeállított fenséges mű, rajta kék és fehér zománccal, apró csillag alakú elemekkel, sok igazgyönggyel. Éppen e kánon az, főképpen a hidegzománc jellegzetes alkalmazása - mely a későbbi darabokhoz képest hasonlíthatatlanul ízlésesebb, visszafogottabb és kiegyensúlyozottabb -, melynek alapján nem tűnik elhibázottnak az a feltevés, hogy ez a mű esetleg a legkésőbbi, s talán már nem is kapcsolódik János király személyéhez, hanem Izabella erdélyi regnálásainak valamelyikéhez kötődik, s helyben, feltehetően Gyulafehérvárt készült.