Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)
KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK
korábbi, de - ellentétben a 19. századi források datálásával - ez esetben sem tekinthetjük biztosnak a 16. századi keletkezést. B. B. Fejér 1817,30; MTKCs 1894, 9; MTKCs 1907, 11; Peregriny 1909, 439, 553, 855; Balogh 1940, 520., 63. sz.; Vaycr 1967, 191., 3. kép. 22. Bacchus szatírral 1608 körül Hans von Aachen (1552-1615) Vászon, olaj; 67 x 51,7 cm Jankovich Miklós első gyűjteményéből. Inv. Imag., 66. sz.: „Bacchus iunior hedera cinctus. - Opus Celebris pictoris Hannibalis Caracci, altitudine 2 Vi pedum, pictum in tela; cum circumferentia lignea inaurata." A MNM-ból 1877-ben került az OK-ba, 1906-ban pedig a SzM-ba. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Régi Képtár, ltsz.: 996 Jankovich Miklós egykori gyűjteményében ez a sokáig méltatlanul mellőzött festmény nem kisebb mester, mint Annibale Carracci, az iskolateremtő bolognai festő műveként szerepelt, és e meghatározással került be a Magyar Nemzeti Múzeumba, valamint annak Kubinyi Ágoston igazgató által összeállított képtári jegyzékébe is. A megtisztelő attribúciótól Ligeti Antal, a Múzeum jószemű képtárőre fosztotta meg 1870-ben. Ligeti kiváló érzékkel jött rá, hogy ez a kissé frivol és szatirikus, még erőteljesen manierista elveket tükröző mű nem lehet az új esztétikai normák után kutató olasz nagymester műve, és igen óvatosan „ismereden festő" munkájaként vette fel a Képcsarnok lajstromába. Az Országos Képtár Pulszky által 1888-ban összeállított jegyzékébe, majd a Szépművészeti Múzeum leltárkönyvébe is már 17-18. századi olasz mester műveként sorolták be. Pigler Andor volt az, aki első ízben, a mai napig helytálló módon jelölte ki a kép mesterének helyét a II. Rudolf császár udvarában dolgozó németalföldi vagy német festők körében. Az egyik legjelesebb rudolfinus mester, Hans von Aachen szerzőségének a lehetősége a Szépművészeti Múzeum 1995-ös milánói bemutatkozásán merült fel, a tipikus kompozíció, a téma ábrázolásának módja és a szereplők karaktere alapján. A mester gyakran alkalmazott, Bartholomaeus Sprangertől ellesett festői fogása volt az ábrázoltak egymás mögé helyezése és koruk, jellemük, adott esetben nemük különbözőségének a hangsúlyozása. Itt a szikár, éltesebb korú férfi és a pufók ifjú közti ellentétet emeli ki a fények és az árnyékok, a sötét és a világos színek játékával. Az utóbbi évtizedekben a rudolfinus művészek iránt tapasztalható fokozottabb érdeklődésnek nemcsak a budapesti festmény újrafelfedezése köszönhető, hanem röviddel ezután egy monogrammal jelzett és 1608-ra datált 22 változatának a felbukkanása és egyben kiállítása is a prágai Národní galeriében (lá, olaj; 65 x 53 cm; Praha, Národní galerie, ltsz.: HS 14619 [2001-ig letétként volt a múzeumban, ltsz.: VO 809 J). A budapesti példányt ennek ismeretében Eliska Fucíková, majd a festő monográfusa, Joachim Jacoby is - véleményem szerint vitatható módon - műhelymunkaként értékelte. Az 1991-es restaurálás (Szentkirályi Miklós) során nemcsak a kép kvalitásai, a finoman festett részletek, az érzékkel modellált arcok és tárgyak kerültek felszínre, hanem egy igen költséges, másolatokra általában nem jellemző festői eljárásra is fény derült: az üvegpohárban látható bor csillogását az aranyaláfestés ritkán alkalmazott módszerével érte el a mester. Tény, hogy Hans von Aachen Plinius História naturalis című művéből nemcsak jól ismerte Zeuxis és Parrhasios történetét, hanem ókori pályatársainak ösztönző példája nyomán képességeinek legjavát próbálta hasonló módszerekkel bizonyítani. Az elbeszéléstől inspirálva és állandó késztetést érezve tudásának igazolására, gyakran bukkan fel képein egy-egy szőlőfürt, gyümölcskosár vagy adott esetben boroskancsó (Fiú szőlőfürttel, Wien, Kunsthistorisches Museum, ltsz.: 2504; Bacchus, Ceres és Ámor, uo., ltsz.: 1098). A szerzőség tisztázásán túl ugyancsak a múzeum említett milánói kiállításának a katalógusában került sor az ábrázoltak azonosítására is. Hans von Aachen életművének ismeretében nem kétséges, hogy a szatír Hans von Aachen önarcképét rejti, míg az ifjú Bacchusban fiának vonásait fedezhetjük fel. Hans von Aachen sokszor megörökítette magát, önálló portréi mellett a legtöbb
