Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK

lábtartása, a figurák ábrázolásában jobban megnyilvánul, mint a táj elrendezésében, mely a mélység megfelelő illúzióját kelti. A dagadó vitorla ívére kompozicionálisan válaszoló sziklák és hegyek dinamizmust visznek a képbe. A vörösfenyő használata az Alpok vidékére jellemző, a stílus a Boden-tó környékének festészetéhez áll közel. A tábla régi parkettázása és a háttér ábrázolása alapján feltételezhetjük, hogy eredetileg két oldalán festett, utóbb szétfűrészelt oltártábla külső oldala volt. T. Gy. OK 1897, 1047. sz; Radocsay 1955, 326. 13. Két, mindkét oldalán festett, utóbb szétfűrészelt oltárszárnytöredék Mária életéből és a passióból vett jelenetekkel (a-b, c-d) a: Királyok imádása b: Krisztus ostorozása c: Mária halála d: Töviskoronázás 1514 Fenyőfa, tempera; a és b egyenként 109 x 102,5 cm, c és d egyenként 108,5 x 103 cm; valamennyi parkettázva; a b táblán 1514-es évszám Restaurálta Pernek István, 1965 (a), Hódi Györgyné Liber Gizella, 1965 (b), illetve Somogyi Ferencné Ember Veronika, 1964-1965 (c-d) A múzeumi hagyomány szerint Jankovich Miklós gyűjteményéből. Az Inv. Imag. nem tartalmazza őket, vélhetően az 1838-ban összeíratlanul maradt táblák között voltak. 1898-ban kerültek át az OK-ba, onnét 1906-ban a SzM-ba, majd a RMGy anyagával 1973-ban a MNG-ba. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Régi Magyar Gyűjtemény, ltsz.: a-b: 1639, c-d: 1640 A négy festmény 1906-ban még szétfűrészeletlenül, mint két, mindkét oldalán festett oltártábla került beleltározásra, amelynek Mária életéből vett jelenetei egy egykori oltárszárny belső, a passiójelenetek pedig külső oldalát alkották. A képek a gyűjtemény egyik legeredetibb és legtöbbet vitatott mesterétől származnak. A nemzetközi kutatás festőjüket az ún. „Donauschule" gyűjtőnévvel illetett problémakör tárgyalásába is bevonta, és a fenti elnevezés létjogosultságának megkérdőjelezése után is, a mai napig figyelemmel kíséri. Bár a táblák festője nem azonos az 1510-es dátumú flaurlingi oltár RL szignatúrával jelzett salzburgi (?) mesterével, kétségtelenül mutat vele stíluspárhuzamokat, különösen a figurák ábrázolásának durvaságában. A fent említett mesternek attribuait linzi Mária templomba menetele-festmcnytn, képünknél később (1520) ugyancsak megtaláljuk azt a bonyolult oszlopba rendszert, amely festőnkre is jellemző, és amely Mantegna reneszánsz térszemléletének Pacher szűrőjén keresztül Északra jutott változatával rokonítható. Mindennek ellenére a budapesti táblák e stílusirány igen egyéni variánsát képezik. A teret teljesen a figurákból felépítő és azt mintegy szétfeszítő szemlélet, a groteszkül hangsúlyos reneszánsz oszlopok, a kompozíció dinamizmusa és az erőteljes színkezelés amellett szólnak, hogy a festő nyugati isko13b