Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

kevésbé szép faragású, de igen gazdag festésű. A várban sok jó fegyver és lószerszám is volt. A család többi tagjánál általában 18-19. századi gyűrűk és evőeszközök voltak, kiváló ötvösök művei ezek is. Képgyűjteményük a szó szoros értelmében nem volt. Azok a portrék, amelyek a család tulajdonában voltak, inkább erkölcsi-politikai érzelemvilágukhoz, kuruc hagyományaikhoz kötődtek. Legfontosabb ezek közül Mányoki Ádám arcképpárja, mely II. Rákóczi Ferencről és feleségéről készült 1707-ben. Egy másik Rákóczi arckép Zólyomradványban maradt. A Radvánszkyak mügyűjteményei többnyire Felső-Magyarországnak azon részeiről valók, amelyek a történelem során többször is érintkeztek az erdélyi fejedelemséggel, jellege ennek megfelelő, s mind a Felvidék, mind Erdély művészete megjelenik benne. Kincstáruk nem vetekszik a legnagyobbakéval, a Thurzó-, az Erdődy-, Esterházy-, Nádasdy-, Forgách-kincstárakéval - de századunkig épen fennmaradt! S azért is fontos, mert a gazdag és művelt középbirtokos nemesség ízlésvilágát (a könyvtárral együtt) pontosan képes érzékeltetni. Ma már nyugodtan, de megbúsultan kijelenthetjük, hogy a magyar kincstárak közül egy sem maradt fenn eredeti, történelmi formájában. Hisz ma már az Esterházy-kincstár is csak árnyéka hajdani önmagának. A Jankovich korára fennmaradt legnagyobb erdélyi kincstár és fegyvertár a széki gróf Teleki család birtokában volt. A családra a Teleki név alatt vonatkozó első adat 1467-ből ismeretes, nem tartozik tehát az ősi nemzetségek közé. Még kérdéses felmenőik, a Garázdák sem ilyenek, csak a 13. században indulnak el a nagy vagyon és a magas méltóság útján. A 15. és 16. században nem igazán jelentős szereplői a magyar, illetve erdélyi társadalomnak. A Telekiek még a 17. század első felében jeles katonák, akik általában a fejedelem testőrségében viseltek kapitányi rangot. A család hirtelen felemelkedését természetesen, ahogy az többnyire történni szokott, alátámasztották a felmenők birtokszerzései. A Telekiek üstökösszerű feltűnése azonban Teleki Mihály (1634-1690) kancellár érdeme. Apafi ugyanis nem fordított több gondot az uralkodásra, minthogy néhány fontos lépést, irányt meghatározott, de az ügyek szoros intézését kancellárjára bízta, maga pedig szép tárgyakkal, könyvekkel foglalkozott, vagy holtrészegre itta magát. A kancellár pedig élt és viszszaélt a lehetőségekkel - ahogy az egy nagy politikustól elvárható. Teleki Mihály rendkívül művelt ember, jogban, politikában, történelemben járatos, emellett műértő, régiségkedvelő ember, bibliofil. Fogalmazásmódja a hivatalos levelekben is mindig csiszolt, irodalmi igényű. Hatalmas levelezése, melyet öt kötetben adtak ki, a legbeszédesebb dokumentumsorozat a korról. Közpályája nem mentes a nagy törésektől, tudatos módosításoktól; figyelte és értette a társadalom és a hatalmi viszonyok átrendeződésének okait. Kemény lánost, mint törvényes fejedelmet támogatta, részt vett a nagyszöllősi csatában, ahol Kemény János elesett. Telekinek csak puszta életét sikerült mentenie, minden birtokát elkobozták, és fővesztésre ítélték. Apafi fejedelemségének gyors konszolidálódását látva azonban helyesnek látta a csatlakozást, birtokait visszakapta, kegyelemben részesült. Elképesztő mennyiségű hivatalt viselt, több vár főkapitánya, négy székely szék élén állt, Fejér, Torda és Máramaros vármegyék főispánja volt. Ráadásul minden királyi (fejedelmi) adó és minden harmincadvám bérlője. Nem lehet a birtokgyarapítás dolgában mértéktartással magasztalni, szenvedélyesen növelte vagyonát. Mint kancellár, már helyzeténél fogva is figyelhette az országban folyó birtokpereket, s ahol lehetett, maga is érdekeltként lépett a vitás felek közé, s gyakran ő szerezte meg a vitatott földeket, így jutott a család későbbi birtokközpontjához, a gernyeszegi kastélyhoz is. Távolról, de belefolyt a Wesselényi-összeesküvésbe, annak bukása után segítette a bujdosókat. Ekkor még nem szenvedhette a Habsburgokat. Bánffy Dénest (akivel mellesleg közeli rokonságban állt) 1674-ben még gond nélkül lefejeztette annak a császári udvarral fenntartott, sőt fitogtatott barátsága miatt. Igen különös Apafi fejedelem, Bánffy és Teleld sógorsága. Feleségeik vérségi rokonságban álltak. Az 1670-es években Teleki még igen félt az erősnek látszó török hatalomtól, ráadásul Bánffy' ugyanolyan gátlástalan törtető volt, mint ő, vetélytársa az erdélyi közéletben, a rendek szimpátiájának elnyerésében, a vagyongyarapításban, vagyis Bánffy' elpusztításában megtalálható a közönséges hatalmi rivalizálás motívuma is. 1680 körül a kancellár már látta, hogy a török birodalom gyengül, az 1683. évi bécsi ostrom, melynek során a szövetkezett keresztény, elsősorban osztrák-lengyel hadak fényes győzelmet arattak, végképp világossá tette előtte a jövendőt, s az általa kivégeztetett Bánffy báró politikai örökségét magáévá tette, s keresni kezdte (igaz, nem önfejűén, hanem a fejedelem jóváhagyásával) Béccsel a kapcsolatot. Lipót császár méltányolta Teleki észérveken nyugvó nézetváltását, s 1685-ben grófi rangra emelte. A kancellár titkos paktumot kötött Lipóttal, majd 1688-ban nyíltan felesküdött reá, mint magyar királyra. A rendek alkotmányellenesnek ítélték e lépését. A fejedelemség utolsó éveiben Caraffa császári tábornok erős katonasággal érkezett Erdélybe. A törökkel való nyílt szakítás elkerülhetetlenné vált. Teleki ellenfele Thököly Imre lett, aki török segélycsapatokkal Erdélyre tört, Teleki és Caraffa csapataival megütközött és vereséget szenvedett. Az erdélyi kancellár politikája diadalt aratott, ő maga azonban a döntő zernyesti csatában elesett. Ez azonban már nem változtatott azon, hogy Erdély sorsa eldőlt, úgy, ahogy azt Teleki előre látta, sőt, szerződésben tisztázta. Neki köszönhető, hogy a Habsburgok még megengedték II. Apafi Mihály fejedelemmé emelését, majd ugyan Bécsbe költöztették, de meghagyták számára a fejedelmi titulust. Teleki utódait a Habsburg-király kegyekkel és magyarországi birtokokkal halmozta el, a kancellár fiait szent birodalmi grófokká tette. Veér ludittal kötött házasságából tizenhárom gyermeke született. A házaspár az évek során igen sok, különlegesen gazdag asztali ezüstkészletet rendelt erdélyi ötvösöktől. Mint műgyűjtő, Teleki Mihály nagyon igényes tárházával, a családi háztartási berendezések fényűző voltával és a díszfegyverek gyűjtésével tűnik ki. Gernyeszegen udvari ötvösműhelye volt, amely a mindennapok igényeit elégítette ki. Hogy a gyűjtemény az ő idején pontosan mekkora volt, azt további kutatásokkal kell még megvilágítani. Jó néhány darabot azonban ismerünk - ezek címerekkel és feliratokkal ellátottak, vagy más módon, például levéltári adatokkal hitelesíthetőek. (Bizonyos, hogy a 19. században a híres utazóként nevessé lett gróf Teleki Sámuel hatalmas gyűjteményében lévő, ismeretlen származású ötvöstárgy és fegyver között bizonyára sok az olyan, amely majd a leltárak gondos elemzése során visszavezethető lesz Apafi fejedelem kancellárjáig.) Teleki Mihály, mint buzgó református, nem gyűjtött képeket és szobrokat, s csupán portrékat tűrt meg házaiban és kastélyaiban. Ezek mind érdektelen munkák lehettek, ma már nem is azonosíthatók. Az ötvöskincsek viszont kiválóak. Nem tudjuk, hogy hány darabból állt az az aranyozott ezüsttányér-sorozat, amelyből a jelen század első felében 15 még megvolt, többsége a családnál. Teleki Mihály és Veér Judit címerei és névfeliratai díszítették a brassói Dániel Bulkesch ötvös e nagyszerű darabjait. Pompás darab a Teleki-csobolyó, a kancsó és a díszveder furcsa házasítása; egy ritka tárgytípus legjobb példája, szintúgy a Teleki házaspár címerével, neveikkel, címeik és rangjuk felsorolásával. GB ötvösjegye mögött megalapozott feltételezés szerint Belényesi György fogarasi ötvös áll, a fejedelem udvari művésze, aki fennmaradt munkái szerint nem sokat adott a hagyományos edényfajtákra, igyekezett formailag is mindig érdekeset produ-