Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

következtetni, hogy az ecsedi Bátiioryak tulajdona volt valaha. Stern pozsonyi ékszerész Erdélyben szerezte, és továbbadta Jankovichnak. Az alakos násfák között a reneszánsz és a barokk idején egyaránt népszerűek voltak a pelikános darabok, amik a szerelmi szimbolika hordozóiként kedvelt ajándéktárgyakként szolgáltak. Ezeket még akkor is készítették és használták, amikor a többi alakos násfa már kiszorult a divatból. Jankovich gyulafehérvári pelikános násfája a gyulafehérvári katedrális renoválásakor bukkant elő (150. sz.). Két nagyméretű gyémántos násfa a saját műfajában a legpompázatosabbak közé tartozik. Az a keleties, pazarló szépség, amire előzőleg már jutott szó, ezeknél jelenik meg a legteljesebben. Szerkezetük, művészi fundáltságuk nem éri el a 16. század figurális és a 17. század csokornásfáiét, alapjában véve az alaplemez csupán arra szolgál, hogy mintegy a viselő felé fordítsa és elkápráztassa a vele szemben lévő szemeket, s mutassa: ilyen gazdag vagyok! Méretük csaknem teljesen egyforma, s alighanem egykorúak is. Az elsőt 1600 körül erdélyinek, a másodikat 17. századinak tekintik, készítési helyére nézve azonban különböző vélemények léteznek, ki Erdélyben, ki Lengyelországban készültnek gondolja. Nehéz elhinni, hogy a két testvérdarabot másutt állították elő. A Bornemisza-Apafi násfa az, melyet erdélyinek tartanak, s korainak. A Bornemisza családnál mélyebbre az időben nem követhető, lehet, hogy ők készíttették. I. Apafi Mihály fejedelem nejének, Bornemisza Annának volt az ékessége. Nem kevesebb, mint 53 darab táblagyémánt díszíti a nyolckaréjos szélű, lényegében kör alakú remeklést, s a nyolcas osztást három koncentrikus körben követik a gyémántok, amik a szokottnál nagyobb darabok, az apróságokat mellőzték. A gyémántdísz háttere fehér és fekete zománc. Öt gyémánt függője közül egy hiányzik, egyébként teljesen ép. Hogy Totesz Izsák szerzeménye ez a ragyogó darab, az a legkevésbé sem meglepetés (ltsz.: Pig. Jank. 240). A Bátbory-Bethlen-násfa eredetével kapcsolatban merült fel a lengyel származás, mely nem tűnik túl megalapozottnak. Feltehető, hogy ezt a gyanút a násfának a Báthori családból való eredete keltette fel. Báthory István lengyel királyé természetesen nem lehetett, az ő koránál mintegy negyedszázaddal későbbi lévén. Ha csakugyan a Báthory családtól származik, akkor elsősorban somlyói Báthory Gáborra (1589-1613, fejedelem 1608-tól) gondolhatunk, mint a násfa készíttetőjére, aki öt évig tartó uralma idején bebizonyította, hogy a legzsarnokabb, leggonoszabb, legerkölcstelenebb fejedelme volt Erdélynek, s egyszersmind legvitézebb és legtehetségesebb hadvezéreinek egyike, aki mind a Havasalföldről a szászok által behívott román, mind a Forgách Zsigmond vezette királyi sereget megverte. A velük tartókat kegyedenül végeztette ki. Havasalföldi hódításai miatt a Porta ejtette, és Bethlen Gábort jelölte fejedelemmé. Ekkor Báthory újabb hitványságra vetemedett, Erdély szilárd kapuját, Váradot kívánta a töröknek átadni, hogy ezzel kiengesztelje, erre azonban nem kerülhetett sor, mert az őt trónra segítő hajdúk ellene fordultak, és legyilkolták. A násfa ezek után került a Bethlen család tulajdonába, majd tőlük Jankovichhoz. Ez a násfa nem teljesen sértetlen, benne 107 gyémánt ül, zománcozása ennek is fekete-fehér. A másikkal szemben hatkaréjos, rajza kissé merevebb, de a hatos beosztást ez is koncentrikusan követi. Jóllehet ebben több a gyémánt, mint az előzőben, ezek általában kisebbek. így is - szintén - fejedelmi darab (ltsz.: Pig. Jank. 241). Különös típust alkotnak a filigrános násfák, melyekből igen kevés maradt fenn. Egyik ilyen a Brassóból vásárolt nyakékeknél már említett fuggődísz, a pillangós formájú filigrános kétrészes násfa. Ez a szépséges mü részleteinek kialakításában meglehetősen eltér hazai darabjainktól, feltehetően külföldről, talán Prágából került hozzánk. Amint ez, úgy az alábbi is egyértelműen 17. századi (ltsz.: Pig. Jank. 198). Ez utóbbi tisztán filigrándíszből kialakított függő, szalagcsokor alakja zománccal élénkített. Ez a trencséni várkápolna gazdag leleteinek sorából származik (157. sz.). Némelyik násfának mindkét oldala tökéletesen kidolgozott, ilyen a gróf Teleki családtól vásárolt arany példány is, melynek előoldalán 26 gyémánt és 2 rubin díszeleg, hátoldalán pedig két vésett címer látszik, igen színes zománcozással (ltsz.: Pig. Jank. 133; a Telekiektől egy másik násfát is sikerült Jankovichnak szereznie, ltsz.: Orn. Jank. 188). A csokornásfák fokozatosan átvették a figurális darabok, de a tisztán ékkövesek szerepét is. Készítésük és használatuk az 1650 és 1700 közti félszázévre jellemző elsősorban. Ezeken a darabokon sokkal több festőzománcot lehetett alkalmazni, mint a korábbiakon, s e technika fénykorában ezen ékszertípusnak az ilyes átalakulását természetes fejleménynek kell tartanunk. Az alább felsorolandó darabok mindegyike a jelzett időből való. E násfák - mint nevük is mutatja - szalagcsokrot utánoznak, majd egyre absztraktabbá lesznek, s már nem is emlékeztetnek a kiinduló formára. Általában hat-, vagy nyolcágúak. Szépen mutatja az eredeti csokorformát a hatágú erdélyi rubinos arany násfa, melynek ágain három sorban 134 rubin foglal helyet, közepén a százharmincötödik található. A két középső ághoz szalagrögzítő horogpár és bújtató csatlakozik. (Ez csokornásfák egy kisebb csoportjára jellemző.) E darab erősen utánoz egy megcsomózott textilcsokrot, középen a csomót egy jókora boglár jelképezi, benne derekas ékkő ül. A boglár és a hat szalagvég peremét rengeteg parányi zománcos virág szegélyezi, a boglár és a szalagok közt egy szintén hatágú, kisebb kék csokor foglal helyet, finom kék szalagot utánozva (ltsz.: Orn. Iánk. 120). Mérete elég nagy ahhoz, hogy akár derékon is viselhessék. Közeli rokona e darabnak a Brassóban vásárolt, szintén szalagvéges csokornásfa, egészében hasonló szerkezettel, csak ennek csomója helyén a boglár egy nagy hatszirmú virág és az előzőnél kisebb, (ltsz.: Orn. Jank. 123). Ugyancsak erdélyi szerzése volt Jankovichnak a kör alakú forgácsszálas arany násfa, melyről nem is könnyű megállapítani, hogy tulajdonképpen hány ágú is akar lenni. Jobban megnézve végül is hatágú, de a kiegészítő ágak is oly dúsan díszítettek, hogy majdnem egyenrangúak a szerkezetet meghatározó elemekkel. Rengeteg foglalt rubin van ezen is, a virágok finomabb részeit arany forgácsszálakból alakította ki az ötvös. Ahol nem takarja kő, ott finom zománc felülfestés fedi az aranylemezek tekintélyes részét. Ez az egyik legszebb erdélyi csokornásfa (ltsz.: Orn. Jank. 122). Az Esterházy-násfa ugyancsak hatágú, színezése egészen különös, az arany alap és a fekete zománc ellentétes hatásán alapul, amit még csak fokoz a középboglárt övező hat fehérzománcú virág, így formái világosan áttekinthetők. Ékkövei gyémántok és almandinok (ltsz.: Pig. Jank. 336). Megint csak egy erdélyi szerzés eredménye a nyolcágú rubinos csokornásfa, melynek szerkezete sokkal egyszerűbb, mint az eddigieké: egy középlemezből indul ki a nyolc darab keskeny, enyhén csavart szalag. Zománcfestése viszonylag kevés helyet hagy szabadon, különösen így, hogy a szalagokon kívülbelül rubinok ülnek, hasonló a helyzet a középrészen is. Összesen 64 rubinkő díszíti (ltsz.: Orn. Jank. 125). A további násfák felsorolásától óvakodunk, csupán annyit jelzünk, hogy akad köztük a Bánffy, a Kemény családtól való, s olyan, amit a Besztercén működő Hirsch aranyművestől, Stern pozsonyi ékszerkereskedőtől, a pesti és a debreceni vásárról, Nagyszebenből Löwy Sámuel közvetítésével, bécsi aukcióról, sőt a trencséni várkápolna egyik kő koporsójából szerzett Jankovich Miklós. Az ékszergyűjtemény érdekes részét jelentik a fülönfüggők, néhány közülük kiváló mestermű, ritkaság. Természetesen e műfaj kevéssé alkalmas összetett művészeti teljesítményre, esz-