Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

gének ügyes művelője volt, talán még ennél is több. Jankovich vélhetően átlátta a mentekötő rettenetességet, maga sem kedvelhette különösen, arcképein nem ezt viseli. Gyűjteményi darabjai közé sorolta be (ltsz.: Orn. Jank. 433). A karkötők hosszú sorából, melyek meghatározása körül még akadnak hiányosságok, kettőt emelünk ki. Az egyik egy két darabból álló, fonott díszű, bőrtűs arany karkötő, hajlított pántokkal, szépen vésett zárótagokkal. A két darabot valaha csapszeg tartotta össze. Stílusa alapján a királyi Magyarországon készített munka lehet, bár ez is kétes; lehet külföldi készítmény is, mely kereskedelmi úton került Erdélybe, Nagyszebenbe, ahol aztán Jankovich megszerezte (ltsz.: Pig. Jank. 14, 15). Talán a másik sem „született" erdélyi darab. A 17. század közepéről keltezik, ami valószínűleg jó közelítés. Felséges mű, hat drágaköves-zománcos boglár alkotja, melyek széle áttört díszes, tömör középrészükön 3-3 almandin ül; a boglárokat összekötő csuklókon szintén, csak kisebbek. A zománc színe kék. Ez bízvást tekinthető felvidéki munkának, még akkor is, ha - állítólag - a kolozsmonostori templom romjai közt lelték. Ez az adat azonban több mint kétes, a lankovich-gyűjteménybe való megérkezése előtti vándorútjáról csak egy biztosat tudunk, azt, hogy ez is a debreceni vásárról került Jankovichhoz, annyi más rendkívül értékes műkinccsel együtt (167. sz.). Ezen kívül Marosvásárhelyről, Máramaros megye egy ismeretlen helyéről, a vajdahunyadi kápolna romjai alól, budai ékszerészektől, Hartáról, a brassói Spitzer Jakabtól (több is), Véglesről, a Tisza mellől, Zemplén megyéből, a nagyváradi vár romjai közül és még máshonnan kikerült darabok gazdagították a - többnyire ezüst, némelykor arany alapanyagból készült - karkötők sorát. Ezekkel a származtatási adatokkal vigyázni kell, mert gyakorta csak arra szolgáltak, hogy a tárgyakat értékesebbé tegyék. A Jankovich-gyűjteményben az ékszerek igen gazdag sorozatokkal szerepelnek, ami természetesen egyáltalán nem a véletlen műve. Abból volt a legtöbb, amiből a leggazdagabb kínálat állt rendelkezésre. Mivel azonban e darabok nemesfémből és drágakövekből készültek, megszerzésük erősen megviselte a gyűjtő gazdaságát, s anyagi nehézségei nem kis részben e tárgyak beszerzéséből fakadtak. A kódexekhez hasonlóan e műnem emlékei mélyen visszavezetnek a magyar történelembe, gyakran voltak vélten vagy ténylegesen jelentős személyekkel, de legalább is családokkal összefüggésben. Az eddigi felsorolásban számos nagyszerű mű porondra lépett, s szinte minden tárgytípusnak voltak a gyűjteményben egészen elsőrendű emlékei. Am még ezek közül is kiemelkedik a násfák bízvást káprázatosnak nevezhető sorozata: 26 darab, melyek között nincsen hitvány, nagy része pedig egyenesen nagyszerű. A legkorábbinak a Budaszentlőrincen előkerült, ún. A betűs násfa tekinthető (146. sz.). Az 1510-es években készülhetett a minden ízében igényes, technikailag az elmúlt évszázadok ötvösségének eredményeit biztos kézzel felhasználó mű. A nagy „A" betűt Annára, II. Ulászló király feleségére utaló jelként értelmezik. A betű két oldalán álló alakok a középkorban, főleg francia vidékeken kedvelt, pazarlóan gazdag zománctechnikával készültek. Az ún. ronde bosse zománc az aranyból készült alakokat teljesen beborítja, testszínt adva nekik, s csak ott hagyják az aranyat előbukkanni, ahol valamilyen díszítő vagy különösen súlyos elemet akarnak vele kiemelni. Ezzel a technikával készült a Mátyás-kálvária felső része, melyet ma már egyértelműen francia műnek tudunk, az 1405 körüli időkből. A ronde bosse alkalmazása meglehetősen ritka - bár még a 17. században is találunk példát az alkalmazására -, ezért e násfa külön is figyelmet érdemel. Az ívelt, takarékosan alkalmazott tartószerkezeti motívumok, a kissé túlzottan nagy, aránytalan táblakövek, az alakos részre való összpontosítás, a barokkgyöngyök ügyes alkalmazása a teljes összhangot még nem éri el. Az egész násfát illetően a később oly tökéletessé és természetessé váló kánon itt még kialakulatlan, de legalább is nem egészen kiforrott. Van ennek a hallatlanul fontos darabnak egy oh/an jellemzője is, amin el kellene gondolkodni, nevezetesen az alakos rész stílusa, jellege. A megnyújtott arányok, a sajátos proporcionálás alapos vizsgálatot igényelne. Nem teljesen idegenek a manierizmus előadásmódjától, de lehet, hogy különösségük inkább csak abból fakad, hogy a budai kódexillusztrációkból merített mesterük. A Jagelló-udvarhoz való kötése azonban nem oly bizonyos, hogy arra mérget lehetne venni. Értéke elvitathatadan; ennek megfelelően megvásárlása nagyot rántott Jankovich zsebén. Könnyebben, cserével tudta megszerezni a fentivel nagyjából egykorú Patrona Hungariae-nzsíit - Viczay Mihályról, aki Jankovich ókori érmeinek egy részét kapta meg érte (147. sz.). Korábban Lósy (Loosy) Imre (1580 körül-1642) esztergomi érsek tulajdona volt, aki Pázmány Péter jobb keze, majd utódja, egyben a nagyszombati egyetemen a jogi kar megalapozója volt, nagyvonalú anyagi támogatása révén. Az arany ékszer technikailag és megjelenésében nagyjából hasonló a fentihez, bár kivitelezése nem minden tekintetben oly bravúros. Itt is igen nagyok a befoglalt rubinkövek, s a szobrászati elem magasrendűsége a domináns. Ez az ékszer sokkal többet szenvedett, mint társai, számos függődísze közül egyetlen - szintén barokkgyöngy maradt meg, az arany alaplemez több helyütt hiányos, elemei letörtek. Magyarország védasszonyának címzett több nagy násfáról is van tudomásunk, a békétlen, civakodó-marakodó, felelőtlen főurak vezette országban a török veszély növekedésével - majd bekövetkeztével - egyre inkább csak a Boldogasszonyban lehetett bízni (s a Habsburgokban). Késő reneszánsz násfáink tekintélyes része tovább folytatta az A betűs és a Patrona Hungáriáé-násfa hagyományait, azaz finom vázon elhelyezett kecses alakok alkotják fő díszüket. Ennek a típusnak talán legszebb darabja a zsámbéki násfa, bár abban nincs egyetértés, hogy magyar munka-e vagy sem. Ez az arany násfa elsőrangú kivitelezésű, zománcdísze kiváló és ízléses, ékkövekben igen gazdag, akvarinkő, rubin, almandin, gyémánt, zafír, smaragd és gyöngy található rajta, kellemes mennyiségben, nem túldíszítve. Zsámbék templomának kincsei közé tartozhatott, ez az adat mégiscsak magyar készítése mellett jelenthet bizonyos súlyü érvet. A násfák készítési helyének meghatározása nem könnyű, őrzési vagy lelőhelyük ugyan jelent némi támaszt, ugyanakkor azonban a násfák olyan ékszerek voltak, melyekkel a kereskedők és ékszerészek messzi földre is elutaztak. Bécsben például lehetett olasz és spanyol násfákat vásárolni, osztrák és német készítésűeket pedig természetesen, sőt németalföldi darabok is eléggé gyakran előfordultak (például Vermeyentől), hisz a rudolfi időszakban a vezető mesterek is közülük kerültek ki. Ugyanakkor a magyar násfákhoz igen hasonlóak voltak a lengyelek is, az Erdély és Lengyelország közti szoros kapcsolatok ezt érthetővé teszik. A gróf Csáky család násfája szintén a figurális darabok sorába tartozott, de nem maradt fenn egészében, csak egy bámulatosan szép lantozó nőalak egykori középdísze maradt meg belőle. Ez viszont higgadt formálását tekintve eléggé eltér a magyar művektől. Az Ulésházy-násfa (ltsz.: Pig. Jank. 239) gazdag díszű és igen jó, valószínűleg magyar és még szintén az 1500-as évek végén készült; ezzel együtt sem tartozik a Jankovich-anyag legjavához. Az 1600 körüli sárkányos násfa rubinokból, gyémántokból, gyöngyházból és zománcos indákból áll. A kisméretű, függőláncos násfák közé számít, nyugatias jellegű a megoldása, spanyol, itáliai példákat követ. A hátlapja is felettébb ékes, az előlapnál jóval gazdagabb zománcozású, de nincsenek ékkövei. Az, hogy sárkány alakú (ami az ecsedi Báthory család címerállata), továbbá az, hogy az ecsedi lápból származik, arra enged