Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

SZENTESI EDIT: Egy másik gyűjtemény. Varsányi János rajzai Fejérváry Gábor elefántcsont faragványairól

tesen az adja, hogy révükön jobban képet alkothatunk a gyűjtők történeti elképzeléseiről és ízléséről. Az egyik eg}' olyan kürt volt, amelyet Fejérváry még a 11-12. században készült űn. oliphantnak tartott és Viczay Mihályról szerzett (Sz.9—10. sz.). A másik kettő - akárcsak a Fejérváry-gyűjtemény összes további azonosított hamis csontfaragványa - velencei vétel volt; méghozzá azt a három darabot (közülük kettő itt is szerepel: Sz.4, Sz.12. sz.), amelyekről biztosan tudunk közelebbit, Fejérvárv 1844es itáliai útján vette Antonio Sanquiricótól. A milánói műkereskedő (1. Pulszky Ferenc 1997, 102., 59.6. sz. [SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY]) velencei üzletében Fejérváryék 1833-as itáliai útjukon is vásároltak, és Pulszky megírta önéletrajzában, hogyan próbált az neki utánzatot odaadni a Grimani-kancsó helyett (Pulszky 1881, I, 93). Nos, akkor a szakértelmére utólag is büszke ifjú régiségbúvár leleplezte a galádságot, de az elefántcsontokkal nem volt ilyen szerencséjük: jócskán és drágán vettek mai szemmel első ránézésre sem meggyőző darabokat. Ezek közé tartozik a VI. Henrik angol király ábrázolásának tartott faragvány is (Sz.12. sz.). A Sanquirico által eladott hamisítványok meglepően széles skálán mozogtak: konzuláris diptichonoktól bizánci darabokon át éppen az angol gótikusnak mondott domborműig. Valamennyi - már amennyit ilyen szempontból eddig vizsgáltak - Milánóban készült nem sokkal korábban, a 19. század első évtizedeiben, a Trivulziogyűjtemény darabjai alapján. Már amelyiknél számolhatunk műfajon belüli előzménnyel, az állítólag VI. Henrik királyt ábrázoló tábla például éppen nem ilyen. Pulszky Ferencnek 1852-re sikerült magához vennie Londonba a Fejérváry Gábor halála után rámaradt gyűjteményt, amit ott 1853-ban ki is állított. A következő években pedig eladta különböző egybefüggő részeit - s noha önéletrajza szerint elsősorban gyermekei nevelésére kellett az értük kapott pénz, hátrahagyott papírjaiból kihámozható, hogy mindenekelőtt a gyűjtemény más csoportjait fejlesztette: vésett köveket, illetve antik kisbronzokat vásárolt. A legnagyobb vevő Joseph Mayer liverpooli kereskedő volt, aid az elefántcsont-gyűjteményt, a prehistorikus leleteket és az amerikai indián kultúrákból származó tárgyakat vette meg 1855-ben. Mayer (első) gyűjteményét még 1867-ben Liverpool városának ajándékozta, és a tárgyakat ma is ott őrzik, a késő antik, bizánci és középkori elefántcsont faragványokról új szakkatalógus is készült (Gibson 1994). Pulszky Ferenc még közvetlenül az eladást megelőzően megengedte saját elefántcsont faragványainak lemintázását, és ezzel egyik kezdeményezője volt annak, hogy az Európa nagy múzeumaiban és magángyűjteményeiben őrzött elefántcsontok gipszmásolataiból állítsanak össze megismerésüket, tudományos feldolgozásukat lehetővé tévő korpuszt (vö. Pulszky 1881, II, 134). Az így létrejött segédgyűjteményből maga is számos darabot birtokolt, és abban a műben, amelyet már saját gyűjteményének 1855ös eladása után írt, bőven felhasználta ennek tanulságait (a Pulszky 1856 bevezető tanulmánya: General Remarks on Antique Ivory Carving). A gipszöntvényeket magával vitte Itáliába, és Firenzében fényképsorozatokat készíttetett róluk. Az 1850-es, illetve az 1860-as években Pulszky két másik médiumot próbálgatott tehát a műtárgyak tanulmányozásának segédleteként. Nagybátyja gyűjteményének akvarellalbuma mögül nem csupán az ábrázolt tárgyak egy része tűnt el - az unokaöcs valószínűleg a szabadkézi rajzot magát sem találta kielégítő dokumentációs módszernek. A Liber Antiquitatist és az elefántcsont faragványok gipszöntvény másolatairól készült firenzei fotókat végül aztán egyszerre ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak szinte közvetlenül hazatérése után. Fejérváry Károly könyvtáráról és hungarica-gyűjteményéről, valamint ennek eladásáról 1. Berlász 1985, 33 (az ott mondottakkal szemben megjegyzendő, hogy a gyűjteményben Diplomatien Collectio címen nem középkori oklevelek, hanem kötetekbe leírt oklevélszövegek vannak, amelyek jórészt Fejérváry Károly sajátkezű másolatai regesztákkal is ellátva: OSzK, Kézirattár, Quart. Lat. 1262). A gyűjtemény két katalógusa közül az egyik (Catalogus Bibliothecae Caroli Fejérváry, OSzK, Kézirattár, Fol. Lat. 3897) Fejérváry Károly autográf, folytatólagosan vezetett jegyzéke, amely nem tartalmazza ugyan a teljes anyagot, de sokkal jobban tükrözi a gyűjtemény tulajdonosának érdeklődését és szempontjait, mert a műveket tematikus csoportokban rendezve, a kéziratokat és nyomtatványokat nem, illetve csupán részben szétválasztva mutatja. A másikat (OSzK, Kézirattár, Fol. Lat. 35) három különböző idegen kéz írta, valószínűleg Fejérváry Károly halála után, ez az 1797 januárjának elején lezárt értékbecsléssel összefüggésben készült, könyvészeti szempontú, formátumok alapján rendezett jegyzék. A komlóskeresztesi ház leírása a jó negyedszázaddal nagyapja halála után rendszeresen ott nyaraló unoka emlékirataiban: Pulszky 1881, I, 47^18. A gyűjtemény további sorsáról: Jankovich, az özvegy, Fejérváry Gábor, illetve a hitelezőket képviselő Josef Ganzaugh eperjesi ügyvéd levelezése a Fol. Lat. 35. jelzetű katalógus elejébe bekötve, a csomót vö. Fejérváry Károly és Jankovich Miklósnak az előbbi halála előtti évben folytatott intenzív levelezésével: OSzK, Kézirattár, Fond 16/298, illetve 16/731, valamint az özvegy és Jankovich Miklós 1795 és 1797 közötti levelezésével: OSzK, Kézirattár, Fond 16/585, illetve Fond 16/732, valamint Kazinczy Ferencz levelezése, TV. Kiad. VÁCZY JÁNOS. Budapest 1893, 962. levél mellékletével (243). Semsey Polyxena clctadataihoz 1. Pulszky 1881, I, 69-70, eszerint nagyanyja 1833 elején halt meg életének 81. évében, más családi iratok szerint viszont a halál éve biztosan 1831. Pulszky Jankovichnál tett bemutatkozó-látogatásáról, 1. Pulszky 1881, I, 63: „Elmentünk Jankovich Miklóshoz is, a Hatvani utca szögletén, ki igen szívesen fogadott, s megmutatta gyönyörű ékszer s fegyvergyűjteményét, okleveleit s kéziratait, melyeknek nagyobb részét nagyatyámtól vette". Az amúgy is túlzó utolsó állítás csak