Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

a hátramaradottak legegyszerűbbnek tartották, ha mindent pénzzé tesznek. A család lehanyatlása ugyanúgy a gyűjtemény szétesésével járt együtt, mint a Brunswik grófok esetében. Azaz, csak majdnem mindent. Mintegy 15 ezer könyv azért megmaradt a régi könyvtárban. A Viczay elhunyta után rendezett árverésen 277 festményt árvereztek el, s csak ókori érmei 14992 görög és 13337 római darabból álltak, emellett még a későbbi korokból is gyűjtött. Ezeket Rollin, párizsi műkereskedő vásárolta meg. Halálakor mintegy 300 válogatott gemma maradt örököseire, továbbá számos kiváló csontfaragás (teve- és elefántcsontból). Utóbbiakat bécsi műkereskedésben értékesítették. Könyvtárának nagyobb részét is külföldön értékesítették, így hatalmas életművéből aránylag kevés maradt idehaza. Szerencsére az eladásoknál gyakran ott voltak magyar gyűjtők is, és több darabot megszereztek. A gemmákból, etruszk, bizánci művekből Fejérváry Gábor elég sokat megszerzett magának, kisplasztikái anyagából a fiatal Pulszky Ferenc is vásárolt, Fejérvárytól is ő örökölt, Pulszky tól később Ráth György vett meg szép darabokat s ezekből jutott magyar közgyűjteménybe is. A festményekből elég szép mennyiséget Kovács Tamás pannonhalmai főapát vett meg, s ezek ma is ott találhatók. Történelmi ékszerei közül az ún. Mátyás-gyűrű s még néhány darab az Esterházyak tulajdonába került. A rengeteg könyv közül egy szép hóráskönyv Ipolyi Arnold útján az Esztergom Főszékesegyházi Könyvtárba származott. A Viczayak gyűjteményeinek sorsa, széthullása sokban hasonlít a Brunswikokéira: koncepciózus, igényes összeállítása csak emlék maradt, annak is helyenként sejtelmes. Annyiban is, hogy bár javarészt külföldre került, érdemleges szórványanyagával mégiscsak gyarapította a magyar műgyűjtés alapanyagát, hátterét. S példa volt - tán ez a legfontosabb - a 19. század majdani műgyűjtői számára. Jankovich, mint már fent láttuk, igen gyakori és szoros kapcsolatban volt Viczayval, melyben a műtárgycsere is benne foglaltatott. Szinte elképzelhetetlen, hogy Jankovich ne nézte volna meg a pozsonyi Viczay-képtárat, legalább udvariasságból. Am, ahogy a Brunswikoké, ez a gyűjtemény is távol esett attól, ami Jankovich Miklóst a képzőművészetből érdekelte. Ámde Jankovich Miklóséval csaknem pontosan egy időben, az 1830-as években került a Nemzeti Múzeum anyagába egy olyan képtár, melyet tulajdonosa teljes mértékben nyilvánosságra szánt. Tulajdonosa az egyik legkülönösebb személyisége a magyar reformkornak: Pyrker János László (1772-1847), egri érsek és igen nagy tehetségű író, akit azonban csakis a német nyelvű költészet vallhat magáénak, s nem a magyar. Nyékünkön ugyanis nem hagyott hátra irodalmi művet, csupán szentbeszédeinek egy kisebb része jelent meg magyarul, de nagyobb része kézirat maradt. Annyi azért mégis magyar az ő irodalmában is, hogy Virág Benedek és Ányos Pál voltaic rá e tekintetben nagy befolyással. Pedig kétségtelen, hogy hazáját szerető főpap volt, s mint egri patriótának súlyos kezenyoma máig ott van a városon, erősebben, mint bárkié. Eredetileg nem készült papnak, minden iskoláját kiválóan elvégezte Magyarországon, Pécsett a bölcseletet is, és Budára kerülve állami szolgálatot keresett, azonban úgy adódott, hogy egy szicíliai gróf a több nyelven - köztük olaszul is - kiválóan beszélő ifjút magával vitte Itáliába, ahol titkáraként kívánta alkalmazni. Pyrker azonban rövidesen visszatért, és 1792-ben az alsó-ausztriai Lilienfeldben a ciszterciták rendjébe lépett. Mivel világi képzést kapott, el kellett végeznie a teológiát, amit Sankt Pöltenben teljesített is, és 1796-ban pappá szentelték. Mint a világi dolgokban jártas embert, őt bízták meg azzal, hogy a konvent zilált pénzügyeit rendbe hozza. Ezután 1811 és 1819 között a Bécstől nem messze, a Sankt Pöltennel pedig szinte szomszédos Lilienfeldben élt. Itt vált költővé, mélységesen megszerette e kisvárost. Csupán az első évben volt prior, utána majdnem 18 esztendeig apátként szolgált. Számunkra az a legfontosabb, hogy itt kezdte el gyűjtői tevékenységét, az apátság alapítványi könyvtárát és múzeumát hatalmas mértékben gyarapította. Számos kép, metszet, régiség, valamint tudományos gyűjtemény került ide az ő korszaka alatt, s ebből - természetesen - semmit nem vitt magával szolgálati helyeire. De rákapott a gyűjtés ízére, s később, magánvagyona megnövekedvén, elkezdett maga számára is vásárolni, gyakorlatilag csak képeket (ezeket is főleg Velencében és környékén) és kevés szobrot. Utóbbiak közül Canova volt a kedvence, akivel szoros barátságot kötött. Canovától egy Veronese-arcképet is kapott ajándékba. Magyarországra csak 1819-ben tért vissza, amikor szepesi püspökké nevezték ki, s ugyan csupán egy évig szolgált itt, ez azonban elég volt arra, hogy

r tanítóképzőt alapítson. Egy év és egy hónap elteltével velencei pátriárkává, dalmát püspökké és egyszersmind császári titkos tanácsossá nevezték ki. A szépséges és ősi Aquileiában szolgált 1820 és 1827 között, jelentős javadalmat húzva, képtárát kialakítva. Az ókeresztény bazilika mellett heverő ókori és normann romok, a szépséges fasorok és délszaki, örökzöld bukszusok árnyas sétányai az elmélyülésre hajló, de semmiféle melankóliát az életben nem tanúsító költőnek ismét csak jót tettek. Gyűjteményét azután Bécsben vásárolt darabokkal egészítette ki, hogy az ne csupán itáliai, hanem más dolgokat is tartalmazzon. Nagyobb lélegzetű művei, a Perlen der heiligen Vorzeit, valamint a korábbi Tunisias című epikus mű olasz nyelvű változata a La Tunisiada. Az előbbit azért mégiscsak Budán adatta ki először, utóbb Bécsben, majd számos német kiadása és magyar fordítása készült, melyek egyikéből, Kazinczy érdekes fordítói felfogása miatt (a verses művet prózában találta magyarra átültetni) a nyelvújítás korának egyik nevezetes botránya kerekedett „Pyrker-pör" néven. Pyrker magát utolsó állomáshelyére, a nagy

r jövedelemmel járó egri érsekségbe 1827-ben nevezték ki, s e székben maradt haláláig. Az Akadémia 1844-ben tiszteletbeli tagjai közé választotta. Számos nagy építkezést folytatott Egerben, ő hívta Casagrandét a székesegyház szobrainak elkészítésére, s rengeteget költött magánpénzéből is az építkezésre. Rajziskolát és tanárképzőt alapított, támogatta a tudományokat. Karlsbadban és Gasteinben gyakran megfordult, a gyógyfürdők jót tettek neki. Mindkét helyen katonai kórházat alapított. Holta után is hű maradt két kedves városához, Lilienfeldhez és Egerhez. Teste az előbbiben, szíve az utóbbiban kapott végső helyet. Gyűjteményében rendkívüli művek is helyet kaptak. Mindenekelőtt az itáliai, velencei festmények között akadnak igen magasra becsülendők. Pyrker alapjában véve két rendkívüli jelentőségű darab Magyarországra hozatalával írta be nevét művelődésünk történetébe. Két velencei reneszánsz portréról kell szólnunk. Bár időben kevés telt el a két festmény készülése között (legfeljebb tíz esztendőről lehet szó), mégis két világ - az itáliai reneszánsz két nagy stílusa nyilvánul meg bennük. Gentile Bellini Cornaro Katalin ciprusi királynőről festett arcképe valószínűleg 1500 körüli, s benne a hieratikus, a külvilág felé megnyilatkozó, program-jellegű portré jellemző példáját láthatjuk. A másik arcmás ábrázoltját nem ismerjük, jóllehet a képen számos, nyilvánvalóan a személyre utaló embléma és felirat látható. Szerzősége is sokáig kérdéses volt, számos vita után ma már nyugodtan Giorgione kevés sajátkezű képe közé illeszthető. Teljesen befelé forduló személyiséget látunk, s hajlunk arra, hogy költőt, vagy muzsikust lássunk benne, ám a poézis és a muzikalitás éppenhogy a művészre, s feltehetően nem a modellre jellemző. A nagy váltás ebben, a művész autonómiájának villanásszerűen gyors érvényre jutásában, valamint az ábrázolás személyességben van: ez az arckép titkokat rejt, s az ábrázolt egyáltalán nem kíván a maga hétköznapi karakterében megnyilvánulni, hanem az