Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

tő, a többi azonban érdekes munka, amiből 50-80 darab a mai mércével nézve múzeumok számára is érdekes. Magyarországi viszonylatban tehát egészen kiváló, de nemzetközileg is érdekes és figyelmet keltő gyűjteménynek kell tehát tekintenünk. Az árverés iránt ennek megfelelően komoly nemzetközi érdeklődés is mutatkozott, több külföldi múzeum képviselői is megjelentek a Dorotheumban. Jellemző a művészettörténet akkori hazai helyzetére, hogy érdeklődést szinte egyáltalán nem mutatott, az egyetlen pesti értékelés a Művészetben jelent meg, s az anyagot lényegében érdektelennek ítélte, csupán Kupezky Önarcképét tartotta esetíeg megszerzendőnek, ezt is azért, mert ekkor e mestert még magyarnak tekintették, jóllehet cseh volt. A Térey Gábor vezette Szépművészeti Múzeum szerencsére máshogy gondolta, s néhány érdekes képet megvásárolt, habár anyagi lehetőségei akkor épp elég szerények voltak (jó, hogy az egyébként gyenge - s talán nem is eredeti - Kupezkyt szerezték meg). Jelentős volt viszont a magyar műgyűjtők érdeklődése, főleg Gerhardt Gusztáv és Kilényi Hugó vásárolt szorgalmasan, de több budapesti érdeklődő is kihasználta a jó alkalmat. Az árak nem voltak magasak, s még így is elég sok kép visszamaradt. Ezekből később Nizzában 1903-ban tartottak egy második aukciót, ahol szintén voltak a vevők közt magyarok. Ilyenformán tehát a Brunswik-képtárak egyik része szétszóródott a nagyvilágba. Akkoriban úgy gondolták, hogy ez az anyag az egykori Ráday-gyűjteményből való. Mint fentebb erről volt szó, csekély a valószínűsége e származtatás helyességének. Korábban feltételezték azt is, hogy a martonvásári és a korompai ág közt a műtárgyak mozogtak, vándoroltak. Ennek mi nem látjuk kézzelfogható nyomát. A martonvásári ág képei jellegükben is mások, Brunswik Antal és József ízlése eltért. Nyilvánvalóan látszik az a tendencia, amely egészen az 1900 körüli évekig jellemző volt: az, hogy a Magyarországon létrejött műgyűjteményeket külföldön adták el, ha a tulajdonos család lehanyatlóban volt, vagy elvesztette érdeklődését. Hiába szorgoskodtak nemzedékek az anyag összeállításán, s hiába őrizték hazai képtártermekben a műveket, azok végül csak nyugatra kerültek, még akkor is, ha valami kevés többnyire itthon is maradt. Ennek döntő oka az általános helyzetben keresendő: a gyenge magyar kereskedelemben, amelyből teljesen hiányzott a műpiac. Itthon nem volt megfelelő esély arra, hogy a műtárgyakat jó áron eladják. A család korompai ágán gróf Brunswik József (1750-1827) képgyűjteménye bizonytalanabban körvonalazható, mivel itt hiányzik az a szakszerű katalógus, ami a martonvásári képek árveréséről rendelkezésre áll. Súlypontját olasz és francia képek alkották, ami részben azzal magyarázható, hogy fia, a korán elhunyt gróf Brunswik Ágoston (1788-1825) hosszú itáliai utazást tett, majd a dinasztia vatikáni követségén állott alkalmazásban, s innen küldhetett haza képeket; ezen Ágoston egy szerelmi ügy szomorú folyományaként korán gyilkosság áldozata lett. Bizonyos azonban, hogy Brunswik József is gyarapította a gyűjteményt, a botanika mellett a képgyűjtés volt a szenvedélye. József gróf egyébként élete végén (1825-1827) az országbírói rangra emelkedett, s lett a nádor után a legmagasabb országos méltóság. Műtárgyainak nagyobb részét Budán helyezte el, három itteni háza egyikében, a krisztinavárosi Bálvány utca 249-es számú házban, a kisebbiket pedig az alsókorompai kastélyban úgy tűnik, hogy ide eleinte csak a családi vonatkozású darabok kerültek. Annál is inkább alakult ez így, mivel Budán az anyag többé-kevésbé nyilvános képtárként működött, a gróf ugyanis előzetes bejelentkezés alapján bárki számára megtekinthetővé tette annak meglátogatását. A képtár vezetését Jenny Alajosra, a kor egyik legjobban képzett magyar festőjére bízta, s feltehető, hogy a művelt piktor az anyag gyarapításában is szerepet kapott. Brunswik terve az volt, hogy a gyűjteményt Buda városának adományozza, ha a fenntartásról az gondoskodik. Tehette ezt annál is inkább, mivel ő maga a várban lévő, Országbíró utcai (a nevet egyébként róla kapta az utca) palotában lakott (sajnos, ezt éppúgy lebontották, mint később a Bálvány utcait). A nyilvános képtár természetesen fontos kulturális eredmény lett volna a meglehetősen elmaradott Budán, egyszersmind az ősi város első nyilvános múzeuma, közgyűjteménye. A tanácsurak, sajnos, szinte természetes módon elutasították a gróf nagyvonalú ajánlatát. A gyűjtő halála után minden másképpen alakult, mint ahogyan azt Brunswik gróf kifundálta. Miután a város vezetése még ekkor sem mutatott rokonszenvet a felajánlás iránt, az örökséget az országbíró leányai Korompára vitték, előtte azonban a jelek szerint elég sok képet helyben eladtak pest-budai műkereskedőknek és műgyűjtőknek, így az akkoriban mintegy 300 darabos anyagból csak hozzávetőleg 200 kerülhetett a korompai uradalomhoz. Hogy Jankovich mennyire ismerte a Brunswik-gyűjteményeket, afelől csak részleges tudomásunk van. Fel lehetne tételezni, hogy Brunswik József Bálvány utcai képtárát látta, szerencsére ennél többet tudunk: biztosan látta, ez kiderül Brunswik Józsefnek Jankovichhoz írt leveléből. A martonvásári képek tekintetében ilyen biztosan nem tudunk ítélni. A gyűjtemény azonban annyira ismert volt, hogy Jankovich aligha tekintett el megismerésétől, de az is való, hogy a martonvásári anyag teljesen távol állt személyes, az ő képgyűjteményéből következő ízlésétől. A tudomány és műveltség felértékelődésén keresztül a műgyűjtésnek kedvezett a légkör, s mint láttuk, a múzeumalapítási elgondolások is felmerültek, sőt a 19. század elején már volt magyarországi múzeum is. Egyre többen akadtak olyanok, akik tudományos igényességgel láttak a műgyűjtéshez, s kastélyuk műtárgyainak együttesét, beleértve az épületet is, „Museum"-nak nevezték. A jozefinus udvar sok világosfejű magyar főurat vonzott magához, hogy azután a rövid életű és gyanakvó Lipót, majd a korlátolt hivatalnokcsászár Ferenc idején száműzzék onnét őket, mint megbízhatatlan szabadelvűeket és szabadkőműveseket. A műgyűjtés semmilyen ágában nem lehet megkerülni a két Viczay Mihály grófot, annyira sokirányú volt a tevékenykedésük, melyen belül, mint láttuk, a legrangosabb a numizmatikai anyag gyűjtése volt, s főleg az ókori aranypénzekre való specializálódás. Az ifjabbik Viczay hallatlan mértékben gyorsította jelentős művek megszerzését, s ennek érdekében kiváló szakértőket vont be. Egyrészt A. Abbeg és J. Eckel (a bécsi udvari éremgyűjtemény direktora) volt segítségére az éremgyűjtésben, Pray György, Wagner Károly, Eckel József a könyvtár gyarapításában, Dobai Székely Sámuel pedig mindenféle művásárlásban. Másrészt a bécsi műkereskedők többségével s német szakemberekkel is rendszeres volt a kapcsolata. Hatalmas gyűjteményét Hédervárott, a családi kastélyban, a képek nagyobb részét pozsonyi palotájában őrizte és gondozta. A könyvtár egy részét Bécsben tartotta, amíg ott élt, de amikor II. József egykori főkamarása a felvilágosodás leáldozásakor, a szabadkőművesek megbízhatatlanná minősítésekor kegyvesztett lett, a könyveket is Hédervárra vitte (nagy metszettár is tartozott hozzá). Viczay szakértői beutazták Itáliát, hogy ott érmeket és gemmákat vásároljanak számára. Kialakult a Mosón vármegyei falu közepén álló ősi várban a Museum Hédervarianum, az 1810-1820 körüli időszak legnagyobb magyar régiséggyűjteménye és könyvtára. Ezzel majd épp Jankovich és Fejérváry fognak tudni - más irányban - versenyre kelni. A hédervári „Museum" nyitva állt a tudomány és a művészet kedvelői előtt. Némileg erőltetett lenne a nyilvános gyűjtemények közé sorolni, bár csírájában egyértelműen az volt. Sajnos, Viczaynak nem volt a tárgykör iránt érdeklődő fiú utódja,