Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

egyikévé vált, Pozsony kiválóbb művészeti emlékeinek nem kis része az ő munkálkodásának eredménye. Pozsonyi prépostsága idején (1755-től) szívéhez nőtt e város, és legszívesebben érseksége idején is itt tartózkodott, itt is halt meg. Tudnunk kell, hogy Esztergom ekkor még nem támadt fel teljesen a török pusztításból, s a mai szép prímási város majd csak az 1800-as évek második felében öltötte fel új arculatát. Alapítói-műpártolói hajlandósága mellett a Batthyányi család ősgalériáit is melyek egy része, legalább is úgy tűnik, ekkoriban másnak adta át helyét a legtöbb Batthyány-kastélyban - igyekezett magához venni, s ezekből néhányat Pozsonyba vitt. Később ezek részben Enea Lanfranconi (vízépítő mérnök, 1850-1895) pozsonyi kolekciójába, s az ő ajándékaképpen végül hazai közgyűjteménybe kerültek. Valaha minden érdemleges Batthyány-kastélyban állt ősgaléria, s amennyire rekonstruálhatók, ezek igen hasonlítottak egymásra. De Németújvár és Nagycsákány más képeket is rejtett. Németújvárott, a kastélyban két középkori magyarországi táblakép is állott, az egyik a Fonó Mária, 1420-1430 körüli szép gótikus tábla, a másik a Szent Katalin eljegyzését ábrázoló, már 1500 körüli mű. Emellett néhány Cranach-műhelymunka és több barokk kép is akadt. Nagycsákányban függött a család emblematikus darabja, az idősebb Pieter Brueghel klasszikus műve, a Keresztelő Szent János prédikációja, melyet feltehetően Batthyány (III) Boldizsár (1543-1590) hozott Magyarországra. E Habsburg-párti férfiú Németalföldön és Párizsban tanult, rengeteg könyvet hozott haza ezen útjáról. Kertjének tervezője, a bécsi udvar egyik megbecsült késő humanista tudósa-művésze, Carolus Clusius, a bécsi császári kertek felügyelője volt, vele sokat levelezett is. Clusiusnak a szalónaki vár kifestésével kapcsolatos tematikai leírások elkészítését szánta, O tehát már kétségtelenül műgyűjtőnek és mecénásnak tekinthető. Eredetileg ugyancsak Nagycsákány kastélyában volt Leone Leoni reneszánsz szobra V. Károly császárról. A Batthyány család gyűjteményei meglehetősen zártak voltak, Jankovich nem nagyon ismerhette őket. A Batthyány családon kívül ismerünk néhány olyat, amelyik szenvedélyes ősgaléria-alapító volt. Ilyenek például a Csákyak, elsősorban püspökeik, mint gróf Csáky László tinini püspök, aki 1710 körül metszetek alapján készített igen tágan értelmezett ősgalériát. Gyakori volt ugyanis, hogy az ősgalériák nem csupán a tényleges felmenőkről, hanem az ország hajdani nagyjairól is készültek (például a honfoglaló vezérekről, a nemzet harcainak, főleg a török elleni háborúk hőseiről). Csáky Károly gróf (1852-1919) váci püspök ismét egy száz darabból álló arcképsorozattal bírt, ami magyar nemesek és katonai vezérek portréiból állt. Feltehetően ez is a Csáky család régebbi anyagából való. A kis képeknek ebben az esetben sem tulajdonítható esztétikai szándék, inkább valamilyen tanító célzat nyilvánul meg benne. A minőség e szériáknál másodlagos, s valóban ez többnyire igen szerény is. A felső-magyarországi Csákyak ősgalériája volt kimagaslóan legjobb. Ez évszázadok gyűjtéseként állt össze, nagyobb részben az arcképfestészet jelentős, olykor nemzetközi rangú darabjaiból. További érdekessége, hogy fejlesztése egészen a 20. század elejéig folyt. Ebben a tekintetben azt mondhatjuk, hogy az ősgaléria az előző kettővel szemben nem köthető egyetlen személyhez. Ha már mindenképpen kell, Csáky Manó és Albin grófok azok, akik e műveket megbecsülték, s feltehetően több helyről összegyűjtötték. Minden bizonnyal ez a Csákyak legrégibb ősgalériája, mely néhány érdekes, 16-17. századi portréval kezdődik, végül pedig Mednyánszky László gróf Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszternek 1900 körül festett képmásával zárul. A Nádasdy-ősgaléria eredete meglehetősen kérdéses, viszonylag sok benne a régi másolat. A kivégzett Nádasdy Ferenc sárvári ősgalériáját elkobozták, mivel azonban a gróf neje Esterházy Anna lulianna grófnő volt, akinek családja ezt az udvar tartozásai fejében - más műkincsekkel együtt - magához váltotta. Bizonyos darabok innen származhattak vissza a Nádasdyakra, akik aztán tovább gyarapították. A legrégebbi darabok még Nádasdy Ferenc 1671 előtt kialakult ősgalériájára vezethetők vissza. Ezek: báró Nádasdy Tamás nádor, a két király közt hánykolódó, harcias protestáns és kiváló katona s felesége, a nagyszerű Kanizsai Orsolya arcképe; báró Nádasdy (IV) Ferenc, valamint felesége, Schrattenbach Róza Rebekka; a kivégzett Nádasdy portréja, mely szerény kvalitásánál fogva másolatnak gondolható. Mindenesetre Jankovich láthatta a Nádasdyak gyűjteményeit; a helyzet itt is az, hogy jól megőrzött anyagnak tekinthette. Erdélyben az ősgalériák ritkábbak, és igen eltérnek a felsőmagyarországi típustól, melyet amúgy is igazságosabb nyugatmagyarországinak mondanunk. Erdélyben a családi kastélyt többnyire bőségesen díszítették arcmások, de nem álló egészalakos formájúak, hanem puritánabb mellképek, amik jobban meg is feleltek a protestáns főurak ízlésének. Bővelkedtek ilyenekben például a Teleki-kastélyok. Néhány kivétel azonban itt is akadt, ilyen a báró és gróf Bánffy család, melynek művészeti ízlése már a 17. században mind jobban eltért a helyi magyar urakétól, s részben a szászokéhoz (Hann Sebestyén és más, a szászok között legdivatosabb ötvösök alkalmazása), részben a nyugatihoz kezdett igazodni. Ezt az elszakadást csak megerősítette Bánffy Dénes méltatlan fővétele, amely mai értelemben véve inkább tekinthető politikai gyilkosságnak, mint igazságszolgáltatásnak. Nem volt más, mint figyelmeztetés az Erdély iránt mindinkább vágyakozó dinasztiának. A 18. századi ősgalériák már ritkák, nem véletlen, hogy épp Erdélyben jött létre egy ilyen, miközben a nyugati megyékben állók már éppen kezdtek bomlani, széthullani. A család egyik, Bonchidán lévő kastélyában állt meglehetősen vegyes arculatú ősgalériájuk, melyhez nagyszerű arcképek is tartoztak. Martin van Meytens egyik legkiválóbb munkája a valaha itt állt egészalakos portré, az udvari ember gróf Bánffy (III) Dénes (1723-1780) képmása. Az ábrázolt római birodalmi kamarás, királyi főlovászmester, valóságos belső titkos tanácsos és a kolozsvári Akadémia igazgatója volt, katolizált. Ez a korabeli Magyarországon rendhagyó minőségű festmény egy érdekes intellektus, egy igazi törtető entellektüel megrendelésére készült, ami úgy látszik, hogy megmozgatta az egyébként meglehetősen fantáziátlan Meytens fejét és ecsetjét is. Bonchida abból a szempontból is nevezetes, hogy kertje 18. századi művészi szobrokkal volt teljes, ebben is a bécsi divathoz igazodott. Mint már szóba hoztuk, a bécsi Esterházy-képtárat csaknem korlátlanul lehetett látogatni - természetesen nem a mai értelemben. Az alsóbb néprétegek nem érdeklődtek ez iránt, a polgárság és a nemesség számára azonban a képtárak megtekintése már akkor kellemes hétvégi program volt. A tudós búvárkodókat pediglen egyenesen kívánatos látogatóknak tekintették. Magyarországon is volt azonban Jankovich életében két olyan képgyűjtemény, mely megtekinthetőnek számított, egyik jobban, másik már nem ennyire. Nem is vagyunk pontosak: csak az egyik volt Magyarországon, pontosabban Budán, a másik az erdélyi szászság fővárosában, Nagyszebenben. Mint köztudott, Erdélyt a Habsburgok közigazgatási szempontból „önálló" státusban tartották, Bécsben külön volt az erdélyi és a magyar kancellária. Erdélyre vonatkozó jogigényüket azonban csak úgy lehetett igazolni, ha Erdélyt a magyar korona országának tekintették. Erre a képtelenségre itt nem térünk ki; Erdély nem volt soha a magyar korona országa, hanem Magyarország része. Szempontunkból a lényeg most nem ez, hanem az, hogy melyik volt ez a két gyűjtemény. Az első a Brukenthal-gyűjtemény, Nagyszeben egyik ékessége, tulajdonképpen Bécsben jött létre. Az egész báró Brukenthal