Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

szét később kiselejtezték, már egyetlen kép is megérdemli, hogy ezt az alapítást becsüljük, ugyanis Fényes Miklós vásárolta meg az Esterházy-Madonnát a Kaunitz családtól. Mégis az a helyzet, hogy ő, aki nagyszerű muzsikus volt, könyvbarát, Haydn alkalmazója, egyáltalán nem értett a képzőművészeti érték helyes felbecsüléséhez, nem tudta eldönteni, hogy mi a valódi magas minőség. Udvari festője Basilius Grundmann volt, egy olyan festő, aid épp csak hogy felülmúlta az ügyes műkedvelőt. Nem csoda hát, hogy a fertődi kastély építészeti pompája oly zavartalanul érvényesül, a falakon lévő festményekre ugyanis alig kell figyelmet szentelni. Fényes Miklós utóda - igen rövid ideig - fia, Esterházy Antal herceg (1790-1794) volt. A számára kiszabott idő alatt nem sokat tett, de az ő érdeme, hogy egy kiváló ásványgyűjteményt szerzett, ami később a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Az Esterházy-képtár valódi megalapítója Antal fia, herceg Esterházy Miklós (1765-1833). Mikor elfoglalta a majorátust, már életének harmincadik évében járt, magas műveltségre és tudásra tett szert a képzőművészet és a gyűjtés vonatkozásában. Ez az előképzés most előnyére vált, hiszen életében több mint 1000 képet vásárolt, közel 3000 rajzot, s több mint 50 000 metszetet. Forrásai voltak a bécsi és németországi műkereskedések, de utazásai alkalmával mindenhol szerzett műtárgyakat is. Egyik itáliai útján (1794) például ötven-egynéhány festményt és igen sok metszetet vásárolt. Még ugyanebben az évben meghalt Bécsben Kaunitz herceg, akinek hatalmas műgyűjteményei voltak, s az örökösök az eladás mellett döntöttek. Herceg Esterházy Miklós 1814-ben megvásárolta a Kaunitz-féle mariahilfi nyári kastélyt, és ezután ez szolgált a képtár épületéül. Kaunitz képtárát 1820-ban bocsátották árverésre. Ekkor Miklós herceg több kiváló kép birtokába jutott; Rubens és Van Dyck Mucins Scaevolája, Van Dyck Házaspárja, Ribera Szent András mártíriuma és Goya két nagyszerű életkép-párja, a Köszörűs és a Vízhordó leány ekkor lett az övé. A rajztárat is szinte egyedül ő gyarapította, méghozzá rendkívüli gyűjteményekkel. Megszerezte a párizsi Poggi-gyűjteményt, Kolowrat herceg prágai anyagát, a nürnbergi Praun-gyűjteményt. Fia, Esterházy Pál herceg (1786-1866) maga is részt vett a képtár fejlesztésében, s 1818-ban Londonban - atyja jóváhagyása mellett - a londoni Burke-gyűjteményből megvett 22 spanyol képet, köztük például két nagyszerű Cano-művet. A tételek közt gyenge alkotások is voltak, s bizony akadt Murillo, amely később másolatnak bizonyult. Ettől függetlenül a Bürke féle vásárlás a spanyol gyűjtemény alapját jelentette, amely néhány év újabb szerzeményei által csaknem teljessé lett. Esterházy Pál herceg alatt a gyűjtemény fejlődése leállt. O alkalmazta igazgatóul a tolvaj Altenkopfot, ez külön balszerencséje. Nem is törekedett arra, hogy legalább az ellopott metszeteket pótolja. Inkább néhány kortársa festményét szerezte meg, így Waldmüller és Borsos képeit. Az 1830-as évek második felében határozott formát öltött az az igény, hogy az Esterházyképtár kerüljön Pestre. E szándék akkor még nem hozott eredményt. Bécsben élő magyar arisztokraták is felszólaltak az ügy érdekében, különösen akkor, amikor a gyűjtemény eladásának ötlete felmerült. Pál herceg végül ráállt arra, hogy a képek javát Pesten, a Magyar Tudományos Akadémia épületében állandó jelleggel bemutassák. 1865 nyarán 539 festmény bemutatásával megnyílt a kiállítás, ami a főváros képzőművészeti életére és művészeti oktatására szinte azonnal jótékonyan hatott. A hercegi udvar fényűzésének mindenáron való fenntartása a hatalmas birtokot a csőd szélére sodorta. A teljes Esterházy-vagyont zárgondnokság igazgatta, és ismételten javasolta a képtár eladását, függetlenül attól, hogy az már Pesten volt. Esterházy Miklós herceg 1866-tól, atyja halálától kezdve megpróbált a helyzeten úrrá lenni, sikertelenül. Londoni műkereskedők több mint kétmillió forintos ajánlatot tettek a vételre. A herceg azonban a magyar kormány ennél szerényebb ajánlatát előnyben részesítette, így 1870-ben a gyűjtemény válogatott része köztulajdonba került. A 637 darab festményért 1,1 millió forintot, a 3535 rajzból, 51301 metszetből és 305 kötetnyi könyvből álló részt 200 ezer forintért adta el. Ebből alakult meg az Országos Képtár, melyet az Akadémia épületében helyeztek el 1906-ig. Azért is volt nagy ügy az Esterházy-gyűjtemény megszerzése, mert az önálló, nyilvános művészeti múzeum vonzotta a további adományokat. Ez utóbbi történet azonban már nem tartozik ide. Más képgyűjteményeik is voltak az Esterházy hercegeknek. Például a ldsmartoni kastély berendezéséhez tartozó, családi vonatkozású festmények, köztük sok csatakép; ennél lényegesen fontosabbak a fraknói kincstárban őrzött képek és kisplasztikák. Nem szorosan vett festménygyűjtemény, de mégis ennek szerepét is betölti a 17. század első felében az ősök csarnoka vagy ősgaléria. A herceg Esterházyaknál a családi portrék sohasem tartoztak a műgyűjtemény többi tárgyához. Fraknó várában temérdek arckép maradt fenn, köztük nem csupán az Esterházyaké, hanem tágabban vett rokonságuk tagjai is vannak. Fennmaradtak ősképmások is szép számmal. Nem számított ritkaságnak, ha a kisebb szobrok, képek és érmek a tárházban nyertek elhelyezést. Hasonlóan történt például Sárvárott, a Nádasdy-kincstárban, ahol egy Dürer-festmény is helyet kapott, jóllehet Nádasdynak volt külön képtárépülete Pottendorfban. Az Esterházyaknál is így történt. Kisméretű márványok (németek és egy Szent Jeromos Alessandro Vittoria követőjétől), valamint kör alakú bronzplakettek (jeles személyiségek képmásai: Miksa és V. Károly császár, Paracelsus és Melanchthon) maradtak fenn. Jankovich bizonyosan látta a bécsi képtárat, és Fraknó megtekintése sem volt lehetetlen a neves régiségtudós számára, Kismartonba minden további nélkül be lehetett menni. A bécsi Esterházy-képtárban tett látogatása bizonyított, s levelezésben állt az Altenkopf előtt és után egyaránt alkalmazott Gaál Györggyel. A Batthyányi család az évszázadok során meglehetősen alkalmi módon gyűjtött műtárgyakat. Idejük és hatalmas vagyonuk következtében és annak köszönhetően, hogy mindent gondosan megőriztek, az 1800 körüli években a népes család számos ágán és ősi kastélyában - Nagycsákány, Németújvár, Ikervár, Rohonc, Körmend, Köpcsény stb. - nagyszerű műkincsek sora volt a birtokukban, de sohasem törekedtek arra, hogy „szabályos" képtárat alakítsanak ki. Jankovich idején a legjelesebb műbarát a „szalónaki ág" tagja, a család legnagyobbja, gróf Batthyány Lajos (1806-1849) Magyarország első miniszterelnöke, a forradalom és szabadságharc vértanúja. Ikervárott volt birtokközpontja, felesége Zichy Antónia grófnő volt, aki műtárgyakat hozott az ikervári kastélyba. A politikus Batthyány Lajos alakja mára teljesen eltakarja a kultúratámogatót és műgyűjtőt. Pedig színvonalas Batthyány-anyagot ismerhetett meg az 1867 utáni magyar közönség, amelynek számos darabját gyakran adtak kölcsön kiállításokra. Mindenekelőtt megemlítendő néhány festmény, amelyek nagyrészt Batthyány Lajos szerzeményei lehettek. Egy Krisztus-fej Tiziano neve alatt szerepelt; eltűnt, nem azonosítható. Erős barokk darabok sorozatából emelkedett ki egy Guido Reni-kép, a gyermek Keresztelő Szent lánost ábrázolta. Sajnos, ez sem azonosítható, Reni ebből a képből több példányt készített, s számos műhelyi változat is előkerült, Batthyány példánya akár a jobbak közé is számíthatott. A miniszterelnökről Barabás Miklós által festett egészalakos arcképet a bécsi adminisztráció elkobozta a családtól; 1944-1945 során ezzel azonos (vagy hasonló?) arckép bukkant fel, majd el is tűnt. Batthyány József gróf (1727-1799) esztergomi hercegprímássága (1776-1799) alatt a legnagyobb magyar mecénások