Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)
MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében
Fejérváry életének dátumai szinte teljesen egybeestek Jankovichéval, műveltségének és érdeklődésének köre azonban a fentiek értelmében alapvetően eltérően alakult, kellett, hogy alakuljon. A különbség nem műveltségük mélységében és szélességében volt, vagy ha igen, úgy az Jankovich javára volt előnyös, mégis, Fejérváry egész életében mindvégig sokkal egyetemesebb értékrend alapján gondolkodott és gyűjtött. Nem csupán az európai, hanem az ázsiai és ősamerikai magaskultúrák is vonzották, s nem sokat gondolt a hazai viszonyokkal. A mérték, mellyel tárgyait kiválasztotta, egyértelműen az ókori görög kultúráé volt. De bármilyen magasrendű is volt Fejérváry ítélete, szelleme bármily szabadon is mozgott, tagadhatatlan, hogy magányos maradt, nem csupán eredendő természete, megrögzött agglegénysége miatt, hanem azért is, mert - bár fiatalabb korában még inkább társaságkedvelő férfi volt - érett korba lépvén mindinkább kivonult mindenünnen (az üzleti életet kivéve), főleg szellemi társtalansága következtében. A közéletet is csendes megvetéssel kezelte, szemlélte. Visszahúzódott eperjesi házába, s gazdag remeteként élte napjait, mellesleg tudományos búvárkodásokkal kellemessé téve azt. Sáros megyére nem véledenül esett a választása, itt birtokai is voltak, s közel estek hozzá az általa bérelt vörösvágási opálbányák, melyeket így rendszeresen felügyelhetett. O volt a Lengyelországba irányuló tokaji borexport „piacvezető" alakja, s Eperjes az északi borúton lévén, ugyancsak ideális ellenőrzési pontnak bizonyult. Az opál és a bor magas jövedelmei tették igazán lehetővé Fejérváry számára a műgyűjtést. Fejérváry viszonylagos szellemi-műgyűjtői magányossága minden bizonnyal nem egyéni rigolya volt, hanem a magyarországi viszonyokból is következett, s közrejátszottak benne életének különös, a kor nemességére nem jellemző eseményei, körülményei. Fejérváry pályáján nagyjából úgy kezdődött minden, ahogyan egy olyan magyar úrnál ez történni szokott, aki adott magára és szerette a szellem áldásait. Mint a legtöbb köznemes, ő is jogot végzett, és ügyvédi képesítést nyert, majd, mint ugyancsak általában, jött a nagy nyugati körutazás, a német államok, Franciaország és Itália bejárása. Meglehet, hogy már ezeken az utakon vásárolt műtárgyakat, ami bizonyos, csak annyi, hogy sok könyvet szerzett be. A műgyűjtés és a könyvszeretet családi hagyománynak tekinthető, hiszen apjának, Fejérváry Károlynak (1743-1794) jeles könyvei és régiségei voltak. Hogy ebből mennyi maradt örökségképpen a fiára, arra nézve kétségek állnak fenn, mivel tudjuk, hogy Jankovich Miklós sok dolgot megszerzett közülük, s ismerve Jankovich alaposságát, sok valóban értékes példányt nem hagyhatott maga mögött. Valószínű, hogy Fejérváry Gábornak elölről kellett kezdenie a műgyűjtést. Atyja ékszer-, fegyver-, kézirat- és könyvanyaga arról vall, hogy elsősorban magyar, magyarországi vagy magyar vonatkozású dolgok érdekelték, Fejérváry Gábor alapvetően az ősi, ókori magaskultúrák iránt kezdett érdeklődni, vezérgondolata az egyetemesség volt, az a szellemiség és a minőség, mely előtt minden kritika elnémul. Kényes ízlése ebben a dologban egyedülálló, sokkal ezoterikusabb, mint akár az Esterházy hercegeké, akik elfogadták a minőség alkuját, ha családi vonatkozású művekről volt szó. Fejérvárytól távol állt ez, s valójában semmiféle szeszélyes-személyes elemnek nem engedett tért, legfeljebb a kínálat szabta lehetőségek kényszerének. Láttuk, köznemes volta ellenére nagyarányú szerzeményezési tevékenységének anyagi alapjait nem elsősorban a földbirtok hozadéka jelentette. Brüdern báróval együtt bérelte a vörösvágási opálbányákat, melyek akkoriban még Európában egyedüliek voltak, s így nagy és állandó jövedelmet jelentettek; a hegyaljai borkereskedelem szintén temérdek pénzt hozott számára, de erősen függött a terméstől. Fejérváry utóbb kimódolta, hogy Brüdern távozzon az opálüzletből, s ekkoriban döntött úgy, hogy Eperjesen ver tanyát. Az bizonyos, hogy már pesti házában nagy műgyűjteményt tartott, s Pulszky Ferenc - unokaöccse, kedvence, fiaként szeretett és támogatott tanítványa, aki idővel fő tanácsadója is lett - itt látott először életében ókori márványszobrot, mint arról némely írásában lelkesülten emlékezik meg. Fejérváry vagyona egyébként folyamatosan nőtt, személyes kiadásai aránylag csekélyek voltak, mérsékelt kártyás volt (a whist iránti vonzalmát mindig képes volt józan keretek közt tartani), műgyűjteményén kívül csupán unokaöccsének, Pulszky Ferencnek a taníttatására fordított nagyobb összegeket. Az 1810-es évektől már gyakran vásárolt - főleg ókori - műveket, melyek gyorsan Pest város nevezetességeinek sorába emelkedtek. Valójában nem tudjuk egészen pontosan, hogy mi vitte Fejérváryt a maga korában Magvarországon rendkívül ritka irányba, azaz az ókori tárgyak gyűjtése felé. Aligha helyes válasz, hogy a 19. század első felében meginduló hazai ásatások - melyek többnyire még távol álltak a tudományos igényességtől - által felszínre hozott pannóniai, tehát római emlékek lettek volna rá döntő hatással. Az előkerült emlékanyag ugyanis többnyire sírkövekből, edénytöredékekből és kisebb jelentőségű, provinciális emlékekből állt, továbbá ókori pénzekből, melyek körül már a 16-17. században is elég sok került gyűjteményeinkbe, a jelesebb szobrok csak sokkal később kerültek felszínre. Bár került magyarországi régészeti lelet is a Fejérváiy-gyűjteménybe, de az nem provinciális, helyi termék, hanem mindig elsőrangú, magas színvonalú itáliai munka, melyet a Pannóniában szolgáló előkelőségek hozhattak magukkal e földre. Úgy gondoljuk tehát, hogy az antik tárgyak iránti vonzódást Pulszky külföldi útjai keltették fel, s ebben bizonyára van egy-két érdemdús magyar szereplő is. Elsősorban az ifjabb gróf Viczay Mihály (1756-1831), akinek 1776-ban, mindössze húszesztendős korára már voltak ókori szobrai, s később egyiptomi és etruszk darabok is kerültek hozzá, s tudjuk azt is, hogy Fejérváry ismerte ezeket, sőt, vásárolt is közülük, méghozzá akkor, amikor 1831-ben Viczay régiségei eladás céljából a bécsi Biedermann-műkereskedésben voltak találhatók; s talán már korábban is. losef Dániel Böhm ugyan adott el Fejérváry r nak e tárgykörbe eső darabokat, s közvetített is számára ilyeneket, ez azonban már később, az 1820-as évek végén történt, tehát nem Böhm volt az inspiráló, a tőle szerzett művek már egy kialakult profilú gyűjtemény kiegészítésére szolgáltak. A pesti egyetem kiváló historikusait - Pray Györgyöt, Wagner Károlyt és Eckel lózsefet - is gyanúba lehetne venni, ám ők már nem tanították Fejérváryt, s valójában az ő érdeklődésük sem döntően az ókorra irányult. Az indítékok között sokkal inkább némely bécsi gyűjtemény ókori tárgyakban gazdag anyagának ismeretét gyaníthatjuk, melyek közül az udvari gyűjteményiek és a Collalto-féle anyag lehet a legfontosabb. Tény, hogy ezeket Fejérváry jól ismerte, ám még ez sem magyarázza az érdeklődés ilyetén irányát és főleg nem mélységét és szenvedélyességét (ha e szó e félrevonult ember esetében egyáltalán használható). Marad a belső indíték, az ifjúkori olvasmányok hatása a szeszély, a szellem nemes önkénye, mely minden új dolog elindítója. S talán benne van Fejérváry tudatos szellemi szembehelyezkedése a korabeli Magyarország kétségkívül elmaradott viszonyaival és társadalmával, rokonérzelme a nyugati polgári eszmékkel, amit alapvetően gazdasági tevékenységének kapitalista jellege is alátámaszt. Romantikus kapitalista lett volna, titkos regényhős? Rejtélyes ember: látszatra hideg intellektus, a számadások embere, akit azonban igazán mélyen, életcélszerűen a művészet érdekelt. Kívülállásának bizonyítéka gyűjteménye, mely meglehetősen gyökértelen az 1800-as évek első felében és tulajdonképpen később sem akadt párja, legfeljebb egy-két halványabb hasonmása (Ráth, Zsolnay, Beöthy, Alföldi). Pulszky Ferenc lenne az egyeden méltó társ, csakhogy ő inkább tudós és
