Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

BICZÓ PIROSKA: A „lelet" mint gyűjteményi tárgy. Proveniencia-problémák

Jankovich Miklós és gyűjteménye tárgyainak provenienciája A leltárkönyvekből kibontakozó Jankovich-gyűjtemény látszólag egy jól dokumentált kollekció, amelyben a műtárgyak hosszú sorának ismert az eredete, megszerzésének módja. Különösen így van azoknak a daraboknak az esetében, amelyeket épp emiatt tekintünk régészeti leleteknek. A származás ismerete Jankovich szemében a műtárgy történeti értékét növelte. Fokozott figyelemmel fordult a magyar történelem jelentős eseményeihez és alakjaihoz kapcsolódó helységek, épületek és azok romjai felé. A leltárkönyvekben nagyobb leletszámmal jelenlevő helységek áttekintése ezt sugallja, gyanút legfeljebb az kelthet, hogy gyűjtők és kereskedők ezekben az esetekben is felfedezhetők a háttérben. Éppen e „lelőhelyek" mutatnak rá arra, hogy a korábbi tulajdonosoknak, közvetítő-kereskedőknek érdekében állhatott a forrás - esetenként nem is jelentéktelen eredet - megnevezésével együtt megvételre felkínálni a darabot. A felhozott példák közül Székesfehérvár, a budai Szent György tér, Gyulafehérvár rejthetnek magukban ilyen eseteket. A nem feltétlenül valódi származásra utalhatnak a lelőkörülményeknél felmerülő sztereotípiák - Fejér megye esetében a Sárvíz-csatorna -, vagy a vízparton, vizekben talált tárgyak. Ez utóbbiak különösen a gyűrűk esetében fordulnak elő gyakrabban - a lelőhellyel rendelkező 110 darab gyűrű közül húsz - állítólag - ilyen módon került elő. A korábbi tulajdonosoknak érdekében állhatott a tényleges forrás eltitkolása, hiszen onnan még esetleg újabb tárgyakat remélhettek. Ilyenkor leginkább kézenfekvőnek látszott vizek, vízpartok, kutak - mint származási helyek - megjelölése. Úgy tűnik fel, Jankovich a közölt adatokat készséggel elhitte, és az eladók ezt valószínűleg kihasználták. Nehéz azonban eldönteni, mikor hihetünk a leltárkönyveknek és mikor nem. A tárgy és a lelőhely alapos elemzése segíthet az eredet bizonyossága vag)' bizonytalansága mértékének megállapításában, határozott válaszokat azonban csak a hamisítványok és a nyilvánvalóan a lelőhely korának nem megfelelő darabok esetében adhatunk. A gyűjteményi leltárkönyveken kívül feljegyzések, előleltárak nem maradtak fenn, eltűnésük a végleges leltárkönyvek elkészítésével lehet kapcsolatban. Felmerülhet a gyanú, hog)' Jankovich közreműködésével épp a nyilvántartásba vételnél kaptak lelőhelyet korábban származási hely nélküli tárgyak is, vagy a jelentéktelen proveniencia megváltozott. Két gyűrű esetében sikerült különbséget találni az 1812-ben és az 1830-as évek végén lejegyzett adat között. Míg Vilmos apát gyűrűjénél a részletesebb forrásmegjelölés mellőzését a leltárkönyv írójának a rövidségre való törekvésével vag)' eg)' elkallódott feljegyzéssel magyarázhatjuk, a titeli ispán gyűrűjének tartott darabnál már a lelőhely és a történeti kép összhangba hozásával találkozunk. Az Anjouliliommal díszített két rézedény azonban épp az ellenkezőjét példázza: Jankovich a székesfehérvári Anjou-sírkápolnából származónak tartotta a két jelenleg azonosítatlanul lappangó vag)' elveszett tárgyat. Fejér György 1817-ben a Tudományos Gyűjteményben „a régi Fejérvári Monostor"-t jelölte meg eredetükként, a leltárkönyv mégis feltehetően a gyűjteménybe kerüléskor megismert lelőhelyet, Sárpentele határát adta meg. Talán e daraboknál Jankovich minden további nélkül megtehette volna, hog)' a székesfehérvári királyi temetkezőhelyet jelöli meg, mint forrást.

33 A műtárgyak megvásárlásakor megismert lelőhelyben rejlő információt tehát itt fontosabbnak ítélte meg, mint elképzelését a tárgy eredeti provenienciájáról. Jankovich Miklós gyűjteményének értéke nem a műtárgyak pontos dokumentáltságában rejlik. A téves és az utókor számára ma már sokszor bizonytalannak tekinthető adatokhoz erős történeti érdeklődése és hiszékenysége vezethetett. Felbecsülhetetlen azonban az a szolgálat, amelyet azzal tett, hogy a 18. század végi-19. század eleji műkereskedelemben forgó műtárgyakat megvásárolta, vagy azokat megszerezte, mielőtt még értékesítették volna. Legfontosabb tette végül is az lett, hog)' gyűjteményét áron alul - eladta a Nemzeti Múzeumnak, és ezzel az egész anyag megmenekült az elkallódástól. Gyűjteményét, mint azt 1830-ban, annak felajánlásakor írta,

34 „történeti és tudományi érdemében az egész Dicső Nemzet sajátjának, és tulajdonának" tekintette. JEGYZETEK 1 Nagy 1985, 124-125. Dolgozatunkban a részletesebb elemzések az eredeti leltárkönyveken alapulnak. - Nagy 1985, 126. 3 JANKOVICH MIKLÓS: Vélemény, Egyeden találtatott ékes mívről. Isis' egyiptombeli tiszteletére szolgáló valóságos ibrikről. In: A Magyar Tudós Társaság Evkönyvei, I. 1831-1832. Pest 1833, 362. 4 JANKOVICH MIKLÓS: Budán felfedezett gazdag sírbolt, mellyben hihetőleg Katalin, Mátyás Király első hitvessének, Podiebrad György leányának teteme találtatott. In: Tudományos Gyűjtemény 11 (1827), II, 47. 5 A Cserép-máz legrégibb példányának szombathelyi vidéken lett télfedezéséről. OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 4096., foil. 147-150; JANKOVICH MIKLÓS: Neográd Vármegye nevezetes Hársas Hegyéről, 's annak hajdani esméretlen, és arany-míves lakosiról. In: Tudományos Gyűjtemény 12 (1828), I, 20-31. FI JANKOVICH MIKLÓS: Vélemény eg)', a' m. academiának e' folyó esztendő június 20kán Kiss Ferencz urtol bejelentett réz-emlékről. In: Egyházi Tudósítások 1842/3., 28.