Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

BICZÓ PIROSKA: A „lelet" mint gyűjteményi tárgy. Proveniencia-problémák

hagyatéka is több római kőfaragványról ad hírt, amelyek a gyűjteménnyel már nem kerültek a Nemzeti Múzeumba.

11 Ennek okát nem tudjuk, valószínűleg a Nemzeti Múzeum sem tartott igényt e darabokra, de maga Jankovich is inkább történeti és epigráfiai érdeklődése miatt, mintsem a gyűjtemény szempontjából tanúsított figyelmet irántuk. Fontosnak az a leltárkönyvekben is szereplő néhány középkori faragvány tűnik, amelynél a lelőhelyet is feltüntette. Budáról, esetleg Pestről őrzött reneszánsz faragványokat, ezeket - joggal - Hunyadi Mátyás építkezéseihez kapcsolta (1. 66. sz.). A leltárkönyv szerint Pécsről került a tulajdonába egy 11. századinak tartott Utolsó vacsomdombormű (1. 50. sz.), amely azonban 16. századi német munka, és a 18. század előtt aligha volt Pécsett. A Mátyás királyhoz kapcsolódó kőfaragványok a nag}' történelmi személyiség miatt sorolódtak az imagók közé, a „pécsi" dombormű pedig éppúgy szobor \o\t, mint Pisano Madonnája (49. sz.). Fejér György 1817-ben az óbudai prépostság területéről származó kőtáblát említett Jankovichnál ez nincs benne a leltárkönyvben, sőt a Nemzeti Múzeumban sincs.

12 Az átadási inventáriumokban a lelőhely megjelölése után a másik adat a tárgy származására utal: ebből az utolsó tulajdonost, néhány esetben pedig az esetleges közvetítőt ismerjük meg. Azokkal a közvetítőkkel, akiknek neve a Jankovich-gyűjtemény ötvöstárgyainál gyakran felmerül, a „leletek" esetében a legritkábban találkozunk.

13 Nem lehetetlen, hogy e darabok megszerzésében is jelentősebb szerepe volt ismert „szállítóinak", valószínűbbnek látszik azonban, hogy éppen előkerülésük esetlegessége következtében Jankovich más, szélesebb felderítői körre támaszkodott. Megmaradt levelezése és feljegyzései is erre utalnak. A felderítői kör, amelyik elénk lép az iratokból, helyi birtokosok, értelmiségiek (lelkész, postamester, tanár), akik maguk is érdeklődnek környezetük története iránt. Nagy Emese az e levelekben rejlő adatok nagy részét említette, vagy utalt rájuk a lelőhelyek felsorolásánál, így ezek közül inkább azokra érdemes bővebben kitérni, amelyek bepillantást nyújtanak e munka jellegébe. Jankovich ismeretségi köre révén igyekezett tudomást szerezni egyegy település régiségeiről: „Valamely régiségekről is méltóztatott ugyan azon levelében tudakozódni: ha ebben a környékben valahol találtatnának? senkitől sem hallottam valami tekintetre méltót" - írta 1827-ben Szent Györgyi Gellért, ifjú Csáky Pál nevelője Jankovichnak. Ach László laskói prédikátor levele is (362. sz.), amely a templom tálába másodlagosan beépített kövekről adott hírt, Jankovichnak eg}' lelkészhez írott kérdésére adott válasz volt.

14 Megjegyzések a lelőhelyekhez Hihetünk-e a Jankovich-leltárkönyvek lelőhelyekkel kapcsolatos közléseinek? Ez a kérdés igen bonyolult, kiváltképp az ugyanitt olvasható sok-sok légből kapott adat történelmi személyiségek mint tulajdonosok és mint ábrázoltak, olyan jól hangzó provenienciák, mint Saint-Denis vag}' Sankt Gallen, vag}' a Janus Pannonius sírjából előkerült reneszánsz ötvösmű stb. - ismeretében. A kérdés lelkiismeretes megválaszolása nehéz, mert más információ alig áll rendelkezésünkre. Jankovich - igencsak terjedelmes kéziratos hagyatékában a gyűjtemény tárgyainak provenienciájáról adatok csak elvétve maradtak fenn. A leltárak részletes leírásai azonban arra utalnak, hog}' valamiféle feljegyzéseknek lenniük kellett. Ezek nélkül e roppant mennyiségű anyag katalogizálása nem lett volna megvalósítható. A gyűjtemény eladását és inventálását megelőző időkből - vagyis az 1830-as évek előttről - két forrást használhatunk fel segítségül. Jankovich g}áírűgyűjteményét 1812-ben Ferdinánd trónörökösnek kívánta eladni, a megvételre kínált darabokról ekkor katalógus készült. 1817-ben pedig megjelent Fejér Györgynek Jankovich gyűjteményeit ismertető munkája, amely a jelentősebb darabok származását is feltüntette.

15 Ebben a korai gyürűkatalógusban alig találunk lelőhely-megjelölést. A 194 gyűrűből a görög-római és későbbi foglalatú antik darabok között Jankovich hat gyűrűnél közli a megtalálás helyét is,

16 a középkori gyűrűk esetében pedig öt lelőhelyes darabot találunk. Utóbbiak között olyanok is vannak, amelyek Jankovich gyűjteményével a Nemzeti Múzeumba kerültek, és leírásuk alapján jól azonosíthatók. Az „ANVLVS PAVLI" feliratú 13. századi pecsétgyűrűt az 1812-es katalógus és a Jankovichleltárkönyv szerint is Kismartonban találták.

17 A Vilmos apát gyűrűjeként számon tartott darab - felirata: „S. F WILHELMI ABBA" - az 1812-es jegyzék szerint a bakonybéli erdőben került elő, míg a Jankovich-leltárkönyv már csak Győr környékét jelöli meg.

18 Az „S. USOR COTI VITT" felirattal ellátott gyűrűt az 1812-es jegyzék szerint a Bega-csatorna ásásakor a Temesvári bánságban, míg a leltárkönyv szerint „in confluxu Tibisci" a csajkások találták. Jankovich a gyűrűt a titeli ispán pecsétg)oirujének tartotta, a körirat feloldása a leltárkönyvben „Sigillum Usor - Comitis Civium Titulensium". Ebben az esetben óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy a szöveg megfejtése a lelőhely „tökéletesebbé" tételét is maga után vonta.

19 Nagy Emesének a Jankovich-gyűjtemény lelőhelyes darabjairól szóló kimutatását követve hasznosnak látszik áttekinteni azoknak a települések sorát, amelyekben több „lelet" is előkerült. A tárgyak számát tekintve e lelőhelyek között előkelő helyet foglal el Székesfehérvár és ezen belül a Szűz Mária prépostsági templom, az egykori koronázó templom és királyi temetkezőhely. Ebben szerepe lehet Jankovich fehérvári kapcsolatainak (1793-1797 között, a kor szokásainak megfelelően, megyebeli rangos család fiaként tiszteletbeli jegyző volt a megyeházán), de az ország középkori történetében jelentős szerepet játszó épület iránti érdeklődésének is. Érdemes közelebbről megvizsgálni a Jankovich-g}aijtemény innen származó darabjait és a leltár-