Zwickl András szerk.: Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/3)

KATALÓGUS - I. Figurák és kulisszák - A korai festmények (Z. A.)

1. SZÖNYI ISTVÁN: Önarckép Pászk Jenővel, 1918. Lappang kedvelt fogása, az ellentétpárokra építő szerkesztésmód már ezeken a képeken érvényesül, a Kettős arckép eltérő habitusú, szimmetrikusan elrendezett figurái még kiegyensúlyozzák egymást, a másik képen viszont a kontraszthatás dominál: az elöl ülő, passzív tartású férfialak mögött a felszegett fejű Szőnyi magasodik, a háttérbe húzódva baljával barátjára mutat. A két képben közös az irányok, a kezek-ujjak és a tekintetek vektorainak bonyolult rendszere, a statikus nyugalmú kompozíciók függőleges és vízszintes egyenesek hálózatából épülnek fel. Az ábrázoltak egyszerre a barátság és a művészi hivatás megtestesítői, a későbbiekben a kettős portrék „másik én

;

ét" a barátok helyett családtagok foglalják el. Korb Erzsébet pályája egy sok tekintetben Szőnyiével rokonítható művel indul. Korb festményén a fényben fürdő hegyek előtt szintén két félalak magasodik, az 2. KORB ERZSÉBET: Alterego, 1920 körül Magántulajdon Alterego azonban nem két személy portrészerű megfestése, erre a cím is utal. A képen egy férfi megkettőzött, több síkon dichotomisztikus alakja jelenik meg. A kompozíció nemcsak az egymással szembeforduló két férfi statikus-dinamikus pózának, illetve a felöltözöttség-ruhátlanságnak az ellentétpárjára épül, a lendületes ívben egymásnak feszülő „ikerfigurák" a racionálisan kontrollált felettes én és az elfojtott ösztön-én feszültségét, konfliktusát személyesítik meg. A zaklatott lélekállapotot a Szőnyiével ellentétes, mozgalmas beállítás és az eltérő karakterű táj is tükrözi: a Kettős arckép párába vesző, szelíd lankái helyett felhők felé törő hegyormok húzódnak a háttérben. A kép modellje egyébként beazonosítható személy, Tímár János festő, Korb akkori szerelme, akinek jellegzetes profilja Aba-Novák Vilmos több rajzán is feltűnik. • Szőnyiék korai képein kiemelt szerepet játszik a figurák gondosan kiszámított testtartása. A szemből ábrázolt felsőtesttől élesen profilba forduló fej heroikus és egyúttal mesterkélt pózával találkozunk Szőnyi 1 92 1 -bői származó Önarcképén is. A szűk kivágás miatt azonban a megfeszülő nyakizmok nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a sötétbe süppedő arc, amely az önarcképeknél szokatlan nézetből látszik. Ez a beállítás bukkan fel a pécsi Gábor Jenő egy évvel korábban készült Önarcképén is, amely többet árul el a művész pózáról. A figyelő tekintet a kettős tükörben megjelenő képmásra koncentrál, a fej és a vállak tartása arra utal, hogy a művész festés közben örökíti meg magát. Míg azonban Gábor Jenő nyakkendős-mellényes önarcképe nem lép túl a hétköznapi szituáción, addig Szőnyi stilizáltán egyszerű és kortalan öltözéke, illetve „az árnyék barna fájdalmasságával borongó színei"

4 historizáló hangulatot teremtenek. A művész markáns arcéle a semleges háttér előtt, a ferdén beeső súrló fényben reliefszerűen rajzolódik ki, a mű régi korok atmoszféráját sugározza. Az Önarckép szerepelt Szőnyi 192 l-es Ernst Múzeum-beli első nagyobb bemutatkozásán, és a következő évben - festményei közül elsőként - a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került. Szőnyi korai stílusa rendkívül nagy hatást gyakorolt kortársaira, a fiatalabb festők között számos követője akadt. Barcsay Jenő az 1 963-as Szőnyikiállításon éppen ennek a műnek a kapcsán így emléke-