Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - MAROSI ERNŐ: A magyar történelem képei. A történetiség szemléltetése a művészetekben

A történelem menete Lehet-e megjeleníteni a történelmi folyamatot magát? S lehet-e megjeleníteni a művészi szemléletesség eszközeivel is, nemcsak szkémák, grafikonok, térképekre rajzolt nyilak formájában? Vajon az a hegeli jóslat, amely szerint a művészet végét majd a szellem önfejlődése során megszülető tisztább formák fogják elhozni, bekövetkezett-e már akkor, amikor a világtörténelem képe többé már nem volt megszemélyesíthető? A történelmi folyamat ábrázolásának legegyszerűbb és leggyakoribb módszere az időrendben felépített ciklus: átélésének módja vagy egy élőlényként elképzelt alannyal: személlyel, állammal, nemzettel vagy magával az emberiséggel megtörtént dolgoknak az események sorrendjében való elbeszélése. A ciklikus kompozíciós módszerek többsége egyszerű, térbeli (elsősorban barokk mintákat követő) elrendezési szkémákat követett: a falakon sorakozó ciklusok fölé, a boltozatra vagy a mennyezetre valamely apoteózis vagy allegorikus kompozíció került. Hasonló módon, lineárisan sorakoznak egymás után a legtöbb történeti munkában az illusztrációk, ez a monumentális dekorációk és a legtöbb esetben ez a múzeumok alapvető rendezési elve is. A régi történeti ábrázolás jól ismerte a kronologikus narráció kontinuatív módját, aminek alapját az alany azonossága és konkrétsága alkotta. Ez azonban csak személy esetében lehetséges. Ha nincs a történetnek konkrét alanya, úgy az egész elbeszélés valamely általános alanyra (a történelem valamelyik tényezőjére) vonatkozik. Segíthet ennek az általános alanynak esetleg megszemélyesítése, ami tényleg gyakori módszere volt az emblematikus történelemábrázolásnak. A 19. században azonban miközben a módszer maga általánossá válik - ez az út már kevéssé követhető. A történelmi hitel azt követeli, hogy a ciklus minden egyes képe önmagában a lehető leginkább korhű s azontúl a legobjektívabb legyen. A ciklikus komponálásmódnak és egyben a historizálásnak egy különös, modernségellenességében hatásos és látványosan reprezentatív szkémáját a két világháború közötti monumentális művészetben a Római iskola festői, elsősorban Aba Nóvák Vilmos alkalmazta. Mások is foglalkoztak, templomi műveiken elsősorban a barokk kompozícióit utánozva, triumfális dekorációk alkotásával. Aba Nóvák magasba vezető ünnepi menetekként szerkesztett történelmi képeinek (Székesfehérvárt a Romkert Mauzóleumában és a városházán, a szegedi Hősök kapuján) szkémája azonban olyan középkori forrásokból ered, amilyen Andrea da Firenze Üdvösség líí/fl-freskója a firenzei Cappella degli Spagnuoliban. Ez az ironikusan korszerűtlen eljárásmód formális pszeudo-modernsége ellenére a 19. századi historizmusban gyökerezik.

98 Nem érintetlen korának művészettörténeti divatjától sem. Ahogyan - Aby Warburg

99 nyomán - vadászat indult az itáliai reneszánsz művekbe rejtett portrék után, úgy zsúfolta tele kompozícióit Aba Nóvák kora hatalmasságainak arcképeivel. A 19. századi pozitivizmus különösen nagy gondot fordít arra, hogy az események lehetőleg önként következzenek a kor és a környezet ábrázolt körülményeiből. Ez a törekvés még a bibliai történetet is eléri: leginkább Ernest Renan felfogását követve válik (így Munkácsy bibliai képein) emberi történetté a megváltás misztériuma. Amikor Munkácsy a Honfoglalást festette, gyakorlatilag az egész magyar történettudomány szolgált munkájának tudományos háttéréül.

100 Ugyanezeknek a stúdiumoknak mellékterméke a Feszty-körkép a magyarok bejövetelével: a műfajból következően a tiszta bámészkodás (ha létezik Croce alapfogalmának, a pura visíbilitá-nak ilyen ellentéte) tárgya. Mert semmi sem szemléletes benne a szó esztétikai értelmében, viszont mindent illusztrál. A képciklusban ábrázolt történelmen keresztülvezető, utazásra, útra (a gyalogutat olykor kocsizás, egyre inkább vasúti robogás váltja fel) emlékeztető élmény mintegy az emberiség útját idézi. Önmagában vigasztalan a vándorlás, hiszen minél inkább az organizmus életének szkémáját követi az elrendezés, annál biztosabb, hogy a születés-ifjúság-érett férfikor szakaszait menthetetlenül az aggkori hanyatlás és a bukás fogja követni. Ennek a történetfilozófiai szkémának a 19. századi Magyarországon a legtökéletesebb megvalósítója Madách Imre volt, Az ember tragédiájával. A drámának az egész világtörténelmet átfogó színpadképsorozata az életkorok szkémájára épülő ciklikus történeti ábrázolás talán legnagyobb teljesítménye; színrevitele a történelmi kép szinte enciklopédikus feladatait jelentette mind itthon, mind külföldön (különlegesen gazdag anyaggal Bécsben""). Madách levonta az emberiség történetén, a világtörténelem nagy színhelyein és az idők egymásutánján át vezető utazás minden pesszimisztikus következtetését, hőseit csak a deus ex machina mentette meg az öngyilkosságtól. Nem véletlen, hogy Zichy Mihály bizonyult Madách kongeniális illusztrátorának: ő volt az a pozitivizmus történelemképével megbékélni nem tudó, a romantika történetfilozófiájával kibékülni képtelen magyar művész, akit korában a legerőteljesebben foglalkoztatott a történelem menete: a megváltás művének kilátástalansága az emberiség közepette, s a rombolás apoteózisa.

102 Mindkettő vehemensen kifejezett pesszimisztikus ítélet a haladás és az ipari forradalom hozta civilizációs fellendülés felhőtlennek látszó korszakában. Mindkettőben - a Madáchéhoz hasonló elgondolás szerint - egy-egy örök, a történelemtől független erő jelenik meg, abszurd körülmények között: a Messiás és a Démon. A Zichyéhez hasonló, a történelem mozgatóerőit mintegy látomásban kereső művészi módszer ritka és kivételes a magyar kultúrában. Rajta kívül talán csak egy másik „különc", Batthyány Gyula feszegette így az ábrázolhatónak a határait - már a 20. század első felében. Kijelölt út vezet a múzeum tárgyai között is. A historizmus képi vagy múzeumi történelmi utazásainak többsége egyszerűen nem jutott el filozofikus kérdésfeltevésekig. Többnyire azért nem, mert a modernség bűvöletében és a töretlen evolúció hitében egyszerűen mindent, ami későbbi, automatikusan magasabbrendűnek is ítélt. A historizmus optimizmusának szelíd, mégis Nietzsche és Burckhardt kételyeihez hasonló tagadása, a haladás