Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
TANULMÁNYOK - MAROSI ERNŐ: A magyar történelem képei. A történetiség szemléltetése a művészetekben
vetségesei is kerülnek: a bécsi egyetem egymással vetélkedő két irányzatában. Alois Riegl stílusevolúciós tanai elsősorban a művészettörténet-írásnak és a régészek közül különösen Hampel Józsefnek szolgálnak támaszul. A Hampel által kritizált, Huszka József képviselte irány hamarosan Josef Strzygowskinak nem az evolúciót, hanem a keletről, Ázsia etnikumaitól kiinduló hatásokat feltételező tanaiban találnak támaszt. Strzygowskinak hamar támadt hiteles közvetítője Supka Géza személyében; követői között alakult ki a régészetnek történelmi néprajzként való művelése. Ennek s a két tudományág külön útra lépésének hatásait mindmáig tapasztaljuk. 9 " „Európa színpadán mi is játszottunk, / S miénk nem volt a legkisebb szerep..." - a történelemnek mint színháznak a képe a 19. századi historizmusra nézve nem csupán felületes hasonlat, hanem elvárt szemléletességének lényegére rávilágító párhuzam. Gyakran tényleges szereposztásról is szó van: a nagyhatalmi főszereplők és az egymással versengő epizodisták között - a versengés napjainkig sem lezárt, befejezett történelmi jelenség. A nagyhatalmi ambíciók különösen a történelem különböző súlypontjainak aktualizálását határozzák meg: a 19. században mindenekelőtt a nemzeti nagyság és függetlenség fénykorai állnak a művészet előterében. Mindig allegóriák: a jelen szándékai vetítődnek a múltra, s annál hatásosabban, minél hitelesebbnek látszik történelmi jellegük. A történelem képére is rányomja bélyegét az Aristotelésre hivatkozó dramaturgia nevezetes hármasegységkövetelménye: a helyé, az időé és a cselekményé. Mint a történet szereplőinek megválasztásánál, ezek a követelmények határozzák meg a hitelesség szempontjait, a színpad alakítását is. A színpadszerűség, a helyszín a szó legtágabb értelmében értelmezendő. Meghatározza a tájat: a természeti nagyszerűség képét, hiszen a fenséges esztétikumát egyre inkább a történelmi helyszín veszi át. Nemcsak a nemzeti történelem helyszínei, hanem - nem függetlenül Goethe, majd Alexander von Humboldt természetértelmezésétől - a természettörténet nagy alakzatai, hegységek, folyamok, tavak is. Talán a természeti szépség kultusza a kor legegyetemesebb műfaja: utazások, expedíciók vezetnek a világtörténelem nevezetes helyszíneire; s talán éppen a táj nagyszerűsége az esztétikumnak az a formája, amelyben a hazai táj a legkönnyebben vonatkoztatható az egyetemességre. Ennek a szemléletnek megkésett, de páratlanul teljes képviselője Csontváry Kosztka Tivadar nagyszabású programja. 91 Az útleírás-irodalom s a költészet dolgozza ki a várak, romok, történelmi helyszínek értékelésének és recepciójának szempontjait. Nyilvánvaló a népiesség irodalmi programjának, mindenekelőtt Petőfinek szerepe a magyar táj sajátos esztétikumának felfedezésében. Az ő Alföld-képe a rónaság képében a fenséget láttatja, s nép- és szabadság-allegóriaként értelmezi. A természeti emlék nem független a műemléktől: a történelmi tájban az épület maga is a természet része lesz, tájba helyezésével feloldódik az örökkévalóságban. Visegrád, ahol a koronát őrizték, így jelenik meg az alkotmányosság szent helyeként, Buda, Vajdahunyad a nemzeti nagyság hordozóiként. Trencsén, Csák Máté vára félelmet kelt, Pannonhalma minden átalakítása ellenére az Árpád-ház nagyságát idézi, a kassai dóm az Anjouk hatalmát. Beckó, Salgó, Huszt a költészetben nyerik el történelmi értelmüket, Szigetvár Zrínyi hőstettéhez, Munkács a Rákócziakhoz kapcsolódik. 92 A nemzeti múlt nevezetes helyszíneinek megőrzését, „régi dicsőségünk emlékeinek" megóvását és tudományos hitelesítését tűzi ki célul a Magyar Tudományos Akadémia 1847-es felhívása a műemlékek védelmére. Ez a felszólítás „minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz" szól, nyilvánvalóan alkalmazkodva a rendi nemzet történetírásának hagyományához. A feltáróés gyűjtőmunka eredménye azonban más lesz: az előkerülő, feldolgozandó műemlékek az egyetemes művészettörténet nagy stílusainak magyarországi tanúi. Azt bizonyítják, hogy a nemzeti történelem nagy korszakai karöltve jártak az „ókeresztyén, román, átmeneti és csúcsíves styl" s a reneszánsz alkotó korszakaival. Az értékesnek elismert, védendő emlékek korának felső határát kezdetben a szatmári békéig számították. 93 Ez a kronológiai határ adta az irányvonalat mind a műemlékek stiláris purifikálásához és rekonstrukciójához, mind pótlásukhoz. A cél ugyanis a nemzeti történelem jelentős korszakainak lehető legteljesebb megjelenítése mind a műemlékeken, mind a városképben. A 19. századi stílusviták egyik alapkérdése, a „Mely stílusban kell építkeznünk?" problémája így a történelmi hangsúlyválasztás szempontjának rendelődik alá. Ez különösen akkor kényes kérdés, amikor (mint a Mátyás kori késő gótikus emlékek esetében) a késői stílusok dekadenciájáról szóló 19. századi ítélet ellenében a nemzeti értékrend állítja ki a menlevelet. Az „emlékszerűség" e szempontjának eluralkodása mind a műemlékek restaurálásában, mind a történeti stílusoknak városképi megjelenítésében éppen az, amit Moritz von Thausing már 1874-ben természeti csapásként, „philoxera renovatrix"-nak jellemzett, 94 s amelyet utóbb Alois Riegl a „jelen értéknek" a történelmi értékkel szembeni uralmaként ábrázolt. Riegl 1903-ban már radikálisan a régiségérték mellett foglalt állást. Ezt az értékformát az általa a modern művészet alapelvének tartott „hangulati tartalom" (Stimmungsinhalt) fogalmára, 95 tehát az individuum jogaira alapozta, s ezt szánta az általa előkészített osztrák műemlékvédelmi törvény támaszául. Riegl meghatározása szerint minden más értékforma az állami vagy a nemzeti önzés valamilyen formáján alapul, viszont „a régiségi érték iránti érzék az egész világgal való összetartozáson alapul". 96 A műemléknek ez a művészet egyetemessége szempontjából megalkotott definíciója Rieglnek a történelmi evolúció abszolút érvényébe vetett hitén alapul, melynek szempontjából „szigorúan véve nincs jelen", 97 s tulajdonképpen a historizmus emlékfogalmával való elvi leszámolást jelenti. Csak az elvit, nem a gyakorlatit: Riegl javaslatát nem emelték törvénnyé, s nemcsak az első világháború utáni Ausztriában, hanem máshol a világon sem jutott érvényre ez az emlékfogalom. A körülötte folyó viták ma elevenebbek, mint valaha.
