Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - MAROSI ERNŐ: A magyar történelem képei. A történetiség szemléltetése a művészetekben

lesség kérdésével függ össze. A naiv és szentimentális költészet schilleri fogalmai keltették fel az ősi iránti érdeklődést. A görögség mintaképe itt is nyilvánvaló, s a homérosi eposzoknak megfelelő archaikus ideálokat Ossian költészetének lelkesítő példája nyomán az a meggyőződés táplálja, hogy a néphagyományban megőrzött töredékek alapján lehetséges a nemzeti epika rekonstrukciója. A magyar irodalomban ezt a törekvést a legtudatosabban, a legtágabb történelmi és poétikai látókörrel, egész elméletét az „epikai hitel" fogalma körül felépítve, Arany János képviselte.

80 Hasonló a helyzete a Grimm-testvérek példájától lelkesített Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájának. Az epikai hitel irodalmi követelménye a nemzeti habitus vizuális megjelenítését is a tudományos ismeretszerzés kérdésévé tette. Rekonstrukciós munkáról van szó; a habitus ugyanis a képzőművészet számára mindenekelőtt a viseletek és fegyverek nemzeti sajátosságait, s kisebb mértékben az embertípusokat jelenti. Nehezebb a végső soron Leon Battista Alberti „istoria"-fogalmában gyökerező történeti kép nemzeti sajátszerűségének kérdése, hiszen ez a festői tudás legmagasabb fokát feltételezi: a nemzeti művészeti akadémia létesítésének követelményét állítja. A magyar akadémia követelése csak viszonylag rövid ideig tűnhetett tökéletes megoldásnak. Már Henszlmann Imre 1841-es nagy programirata alapos fenntartásokat fejez ki abban a tekintetben, hogy az akadémikus tanulmányok célravezetőek lehetnének a „jellemzetes, eleven és célirányos" követelményeinek elérésében.

81 Henszlmann két tekintetben is jellegzetesen historizáló megoldást javasol: a régi, kézművesként képzett művész tanulmányi rendjét, valamint a műemlékek tanulmányozását.

82 A rekonstrukció feladata a képzőművészetben hasonló, mint az epikában: ahogyan ott a nemzeti eposz megteremtése a cél, a művészetben a hiányzó történelmi képek hiteles jelenetekkel való pótlása a feladat. Ehhez intézmények szükségesek: a Nemzeti Múzeum mint a nemzeti régiségtan székhelye, a Tudós Társaság mint a történeti kutatások szervezője s a nemzeti művészeti akadémia, melynek hiányában az idegenben képzett művészeknek mindig mindent elölről kell kezdeniük. Nem független mindez a Nemzeti Színháztól sem - nemcsak, mert ugyanannak a generációnak, sőt, ugyanazoknak a személyeknek a törekvéseiről van szó,

83 hanem azért is, mert mindenekelőtt a nemzeti dráma színpada igényli a hiteles jelmezt és a történelmi helyszínt. A lépések valóban logikusan követik egymást a nemzeti régiségtani ismeretanyag bővülésének folyamatában. Kezdetben van a díszmagyar és a barokk-gótika középkorias historizálása, Donner Szent Mártanának huszár-uniformisa, mint a nemzeti habitus immár történetietlennek ítélt jelzője.

84 A következő lépés a korszerűség helyreállítása: még az egyetemes ismeretanyagra alapozott általános műarcheológiai szakszerűséggel. A magyar archeológiai és művészettörténeti stúdiumok megalapításánál mindenekelőtt az a cél érvényesült, hogy felmutassák az egyedül a magyarságra jellemző, sajátos vonásokat. A sajátszerűnek, a nemzeti múltra jellemzőnek felfedezése a 19. századi régiségtani stúdiumok legfontosabb eredménye. Csupán a kezdetet jelzi a Jankovich Miklós által felismert „Bene vitéz"; követi a honfoglalók sokasága maradványainak kiásása. A középkori falfestészet emlékeinek, a Képes Krónika miniatúráinak, hungariormoknak a gyűjtését az a cél motiválja, hogy belőlük őseink valódi viseletére következtethessünk, s őket helyesen ábrázolhassuk. Már Körösi Csorna Sándort a magyarság múltjának megismerési szándéka vezeti keletre, s kialakul annak a tudata: nemcsak az őshazák emlékeinek van jelentősége, de az ázsiai nomád népek életmódjának, szokásainak, viseletének kutatása közelebb vezet az ősmagyarság életének hiteles elképzeléséhez is. Mintegy a hagyományos orientalizmus kap konkrét irányt és modern tudományos megfogalmazást Zichy Jenő, Vámbéry Ármin és követőik expedíciói és gyűjtőmunkája során. Mindez, persze, elsősorban „pompakedvelő őseink", az Ady által „úri szittyáknak" nevezett előkelő réteg kultúrájának rekonstruálására szolgál. De nemcsak az irodalomban indul meg a szegény parasztnép iránti érdeklődés: a népéletképet a tudományos igényű néprajzi gyűjtés követi, a fiziognómiai érdeklődésből a tudományos antropológia nő ki. A paraszt mint az új nemzetfogalom típusa Jankó Jánosnál, a fiatal Munkácsy képein, Izsó Miklós szobrain vonul be a művészetbe. Feszi Frigyest Izsó Búsuló juhászának nemzeti emlékként való monumentalizálása foglalkoztatta.

85 Nem véletlenül abban a körben merül fel ez a gondolat, amelyben - a nemzeti ornamentika és a nemzeti építészeti stílus keresése kapcsán - a hiteles nemzeti stílus, a keleti gyökerek keresése s a népművészet kultusza összetalálkoznak. Ezen a ponton a tudományos célkitűzések is szétválnak. A nemzeti régiségtan Ipolyi által még hirdetett koncepciójának alapja az a művelődéstörténeti összkép volt, amely nem idegen e módszer nagy mesterének, Jacob Burckhardtnak nagy korszak-tablóitól, az itáliai reneszánsznak vagy a Nagy Constantinus kori dekadenciának érzékletes képeitől.

86 Az ideál az a Gesamtkunstwerk, amelyet Richard Wagner zenedrámájának színpada nyújtott,

87 vagy a világképnek az a teljessége, amelyet a világkiállítások jelenítettek meg. Elsőként Friedrich Nietzsche hangoztatja, hogy az örökös emlékezés mellett ideje lenne feledni is,

88 s ő idézi az emberek emlékezetébe, hogy a ragyogó apollóinak mindig ott van kísérője, a féktelen és szörnyű dionysosi princípium is.

89 Burckhardt nem fejez be több nagy történelmi képet, hanem pesszimisztikus Világtörténelmi szemlélődéseiben megkérdőjelezi a haladás egyértelműségét. A századforduló magyar művészettörténészei inkább az elődeik által emelt nagy építmény elemeinek vizsgálatával, a belőle kihagyott részletek összegyűjtésével foglalkoznak. Az önálló útra lépő régészet egyik iránya ekkor kezdi magát a nemzeti őstörténet tudományaként meghatározni. Hamarosan mindkét tudományos irányzatnak, egyfelől a szaktudományos specializáció útjára lépő régészetnek és művészettörténetnek, másfelől a hagyományos kereteihez ragaszkodó régiségtannak szö-