Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - MAROSI ERNŐ: A magyar történelem képei. A történetiség szemléltetése a művészetekben

akár a jövőről ugyancsak a múlt minőségében örökhagyóként rendelkező jelennel) kapcsolatba hozott tárgy ebből a kapcsolatból nyer kultikus értéket. A historizmus alapmagatartásáról van itt szó. Ez a kultusz nyilvánvalóan profán tiszteleti forma, hiszen az alapjául szolgáló értékek is civil közösségi ideálok. A világtörténelemnek mint vonatkoztatási rendszernek nincs többé semmi köze ahhoz az üdvtörténeti rendhez, amely a kultusz korábbi formáinak alapvetően vallásos rendjét meghatározta. Viszonylag korán oszlott el a szentség aurája, illetve hamar telítődött profán elemekkel a monarchikus reprezentációban; kitartóbban maradt meg az örök élet vallásos színezete a halotti kultuszban. A 18. század végén s a 19. században azonban a történelmi kép a vallásos kultuszkép műfajába is behatol: Magyarországon a királyszentek, Szent István és László ikonográfiája tanúsítja ezt a folyamatot: alakjukban mind erősebben a történelmi személyiség jut érvényre

42 - a szentség rovására. Az emlékkultusznak a szakralitással érintkező másik területét az emléktárgyak jelentik. Tele vannak a hírességek tárgyi emlékeivel a múzeumok: országosak és külön emlékszobák egyaránt. Ezeknek természetes eleme a kiválóság specifikus attribútumainak jelenléte: fegyverek a katonák, kéziratok az írók, kották és zeneszerszámok a zenészek esetében. Már elidegenítőbbek, mert sztereotipabbak és sorozatszerűen közönségesek a szülőházak és dolgozószobák, amelyek sokszor inkább a szellemi kiválóságnak a mindennapi környezettel való kontrasztját, mint a környezet ihlető szerepét bizonyítják. A legvisszásabb érzéseket azok az emléktárgyak keltik, amelyek a tehetség társadalmi elismerésének formuláiról szólnak: érdemérmek, gravírozott kupák, jubileumi aranytollak és koszorúk. Az egykori Parlamenti Múzeum a fényképeken kívül képviselői pipák és sétabotok tömegét őrizte. A politikusok férfikedvtelései számára fenntartott igen keskeny sávot jelzik ezek az attribútumok. „Vörös frakkomban temessetek el" - Vajda János szarkasztikusan jellemzi nemcsak a haszontalanságában is konformista különcség és az elmulasztott szociális kötelezettség kontrasztját, hanem mindkét út közhelyszerűségét is. Végül is a sorozattermék, típusbútor, jármű vagy zsebóra személyes emléktárgy mivoltát más már nem is hitelesíti, csak egy gyártási szám.

43 Szokás itt párhuzamot vonni (s ezt a párhuzamot erősítik a zsurnalisztikus stílus olyan virágai, mint a „szent hely", „zarándoklás" stb.) a vallásos ereklyekultusszal; nem csak metaforikus értelemben használatos a „történeti ereklyék", relikviák kifejezés. A jelentés eltolódásához hozzájárult magában a katolikus egyházban is az eltávolodás a középkori ereklyekultusz gyakorlatától, s - különösen a szentkultusznak a tridenti zsinatot követő, majd jelenkori revíziója során - mind az ereklyéknek, mind a képeknek történeti forrásokként való értelmezése. A szent ereklyék (akár testek vagy tagok, akár az érintést őrző tárgyak vagy helyszínek) azonban mindig megőrzik alapvetően transzcendens jellegüket. A modern értelemben vett történelmi emléktárgy nélkülözi ezt a transzcendenciát, s ezért kegyeleti jellege is a történeti érdemmel, a polgárerénnyel kapcsolatos. Értéke inkább érzelmi, személyes természetű, történelmi dokumentum-értéke elsősorban a személyes tettre, tevékenységre vonatkozik.

44 Mindezen felül, az ereklye szubsztanciális természetű, lényege, hogy transzcendens erejét egésze éppúgy hordozza, mint minden partikulája - ezért osztható is. A történeti és művészeti emlék metaforikus, ábrázoló és helyettesítő jellegű, ezért oszthatatlan. E distinkciónak - illetve figyelmen kívül hagyásának - még politikai térre is ható aktualitását számos példa jelzi; a legismertebbek a magyar Szent Korona körül szabályos időközökben fellángoló viták. Történeti emlékként, műalkotásként egyedi, egyszeri és megismételhetetlen: csak konzervatív vallásos hit - vagy cinikus politikai számítás - alapján állítható, hogy tisztelete átvihető tetszőleges számú másolataira is. A közösség mint a történelem tényezője A szemléletes valószerűség, illetve valószínűség az antikvitás óta a történelem előadásának lényegéhez tartozik. Az élményszerűségnek ezt a követelményét Sevillai Isidorus definíciója örökítette a középkorra, amikor Etimológiáiban a történelmet „a viselt dolgok elbeszéléseként" határozta meg. Ezt a felfogást fejti ki Konrad von Hirsau, aki a történelmet „látott dolognak", „viselt dolognak" nevezi, a történetírót pedig „a látott dolog írójának" 45 1126 táján Hugo de Sancto Victore konkretizálta a legrendszeresebben és minden későbbi történelemábrázolásra nézve a legmaradandóbb érvénnyel azt a három, az arisztotelészi dramaturgiára emlékeztető körülményt, amelyre mindenféle történelmi elbeszélés hitele alapozható: „a dolgokat végző személyek, a helyek, ahol mindezek történtek, s az idők, amelyekben történtek".

46 A történelmi előadás felfoghatóságának követelményéről gondolkodó 12. századi szerző a történeti ábrázolás hitelének azon kritériumait sorolta fel, amelyek máig változatlan - s különösen a polgári regényirodalom által megerősített - érvényben vannak. Célszerű, ha ezeket a történelem képének kritériumaiként tekintjük. A modern egyetemes történelem fogalmától elválaszthatatlan, hogy a történelmi szubjektum sem elsősorban az egyéniség, mert a világtörténelem alanyai maguk is gyűjtőfogalmak, individualitásukban tekintett embercsoportok, vagy éppen az „emberiség", az „emberi nem" maga. Winckelmann ókori művészettörténetében e tényezők a világtörténeti kollektivizmusnak megfelelő fogalmazásban jelennek meg. Az emberiség egyetemessége a művészet történetének egyetemességében ragadható meg legkorábban: „Ügy látszik, hogy a művészet minden népnél, amely azt gyakorolta, ugyanúgy keletkezett, s nincs elégséges okunk arra, hogy különös szülőföldjét feltüntessük, mert a szükségletnek első magvát minden egyes nép megtalálta magában".

47 Az egyetemességben a népek különös sajátosságaira is Winckelmann mutat rá: „az égalj által a művészetre gyakorolt hatásnak a tárgyalása, ennek a fejezetnek a harmadik része, közelebb