Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - MAROSI ERNŐ: A magyar történelem képei. A történetiség szemléltetése a művészetekben

tesítőiben, mint a „magyar Pindar", „a legnagyobb magyar", „a haza bölcse", „a nemzet csalogánya" stb. Az ő alakjukban példázott erkölcsi értékeket állították például a társadalom elé a történelemből választott eszményképek is. A 19. század történelmi érdeklődésében mindenekelőtt az volt az újdonság, hogy „hitelesebb", árnyaltabb jellemábrázolást igényelt: előbb a festészetben, mint a nagyság sablonjaival dolgozó szobrászatban.

27 A személyiségeket a közösségi éthost konkrétabban megtestesítő, s egyben az egyéni lelkületet a pszichológiai rezdülésekig visszaadó vonásokkal ruházza fel (e típusteremtés törekvését lásd mindenekelőtt Madarász Viktornál: Zách Felicián, Zrínyi alakjában).

28 így munkálkodik a művészet Attila, Szent István és László királyok, Mátyás király képének kidolgozásán.

29 Ez a törekvés - ha eltérő súlypontokkal is - a portréhagyomány dinasztikus történeti kereteibe illeszkedett, benne a politikailag motivált érdeklődés súlypontjait juttatva érvényre. Megfelel ez az érdeklődés a történelem alapvetően dinasztikus korszakolásának (Árpád-kor, Anjouk, Zsigmondkor, Hunyadi-kor, Jagellók, Habsburg-ház). Még nagyobb jelentőségű a dinasztikus történelemtől eltérő érdeklődés, a nemzeti közösség erkölcsi értékrendjét megjelenítő, korszakalkotó és korszakokat jellemző hősök iránt. Kiválasztásuknak ihletője elsősorban a történeti szöveghagyomány, s mivel ábrázolási hagyományuk kevésbé folyamatos, mint az uralkodóportréké, megjelenítésüknek még nyilvánvalóbb eszköze az ideálportré. Hamar ebben a szerepben jelent meg Zrínyi Miklós,

30 követték a Hunyadiak, Dózsa György, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc. A magyar 19. század politikai eszméinek történetét meg lehetne írni a hőskultusz középpontjában egymást váltó történelmi személyiségek alapján. Ebben a váltakozásban soha nem a művészet a kezdeményező, csupán követi a költészetet, a történeti kutatást, a színpadot. Ez ideálportrék politikai aktualitását különösen hangsúlyozza a 19. századi magyar politika szereplőinek - részben már életükben - bekövetkező idealizálása (Széchenyi István, Kossuth Lajos,

31 Teleki László, Petőfi Sándor,

32 Deák Ferenc). A 19. század művészettörténetének mind Európában, mind Magyarországon egyik központi kérdése a nyilvános emlékmű története. Fontos volt a kortársak számára, és állandóan foglalkoztatja a művészettörténeti kutatást is. Nem egyszerűen az egyén megörökítéséről van szó, mint a portrékészítés többé-kevésbé a magánszférába tartozó aktusánál vagy a síremlékállításnál. Ellentétben a 17-18. századdal, a 19. századi Magyarországon csekély szerepet játszik, és szinte csak a nem túl gyakori uralkodói látogatások, koronázások díszleteire korlátozódik a monarchikus, katonai-triumfális nyilvános emlékmű. A gótikus határkereszt (vö. Bécs, Spinnerin am Kreuz) mivoltában viszonylag ártalmatlan, a hős haldoklását banálisan szentimentális pózban ábrázoló Hentzi-emlék keltette közfelháborodás jól jellemzi e hangnem esélyeit. A Lánchíd építése császári (pontifex maximushoz méltó, Traianus példáját idéző) tett, de Széchenyi István politikája ezt a nemzeti egyetértés műveként tudta megjeleníteni, s a kettős diadalív-architektúra - úgyszólván a népfenség monumentumaként - nélkülöz minden monarchikus utalást.

33 A 19. századi magyar emlékmű célja elsősorban az, hogy a köztereken a tetteivel a közüdvöt szolgáló személyiség, a polgárerény mintaképe számára teremtse meg a nyilvános dicsőséget. A monumentalitás (amelyet a 19. századi művészettörténészek olykor megkíséreltek az „emlékszerűség" szóval magyarosítani) új értelmet nyert: monarchikus államformákban is polgári-republikánus jelleget öltött, s maga a hagyományos dinasztikus emlék (szobormű vagy triumfális urbanisztikai alkotás) is ehhez a civil értékrendhez alkalmazkodott. Pesten József nádor nem Habsburg-helytartóként, hanem a reformkor nagy érdemeket szerzett palatínusaként kapott szobrot.

34 Az új értékrendre megtanították a monumentális emléket állítókat a forradalmi emlékdöntések, amelyeknek sorozatára, jelentőségére és rituáléjára különösen Franciaország szolgáltatott megszívlelendő példákat. XIV. Lajos lovasszobrának ledöntése, a Vendőme-oszlop bukása után nemcsak a damnatio memoriae régi praxisa nyert időnként újra (szó szerint) polgárjogot,

35 a Bastille lerombolása után nemcsak Párizsban vált nyilvánvalóvá, hogy az urbanizáció a „közcsendnek" hatásosabb eszköze, mint a városi erődök; alapvetően megváltozott az „ércnél maradandóbb" emlék örökkévalóságát illető hit is, a megörökítést igénylő érdemről való vélekedés is. A 19. századi Magyarországon nem véletlenül találkoznak s forrnak össze tartósan a kiválóságok nyilvános megörökítésének szándékai, a Nemzeti Múzeum és a nemzet nagyjainak megörökítését szolgáló „Udvlelde" gondolatai a főváros teremtését célzó városépítészet törekvéseivel.

36 Kezdetben nehéz elkülöníteni egymástól a tisztán monumentális és a funerális szándékokat, a képzőművészeti vagy a tényleges temetői Pantheon elgondolását.

37 A monumentalitásnak ez az elképzelése a történelemnek mint cselekvési térnek modern, lényegében a francia forradalommal megnyíló jelentésében gyökerezik.

38 Ebben az értelemben az ember, a közösség megválaszthatja, többségi akarattal meghatározhatja a történelmét: eszményeit elhelyezheti a történelmi eszmények sorába, emlékeit odaállíthatja a régiek közé. Az aktuális régieket éppúgy pótolhatja, ahogyan hozzájuk teheti a maga halhatatlanait. Az emlékmű így a közakarattól függ; az emlékfogalom nem a régiséghez, hanem az aktualitáshoz fűződik.

39 Csak a századforduló után (mindenekelőtt a 19. századi emlékfogalom központi jelentőségét felismerő, mert azt - ebben tévedett - véglegesen meghaladottnak tartó) Alois Riegl tesz majd különbséget „történeti" és „jelenkori" érték között.

40 Az ő nyomán Hans Tietze vezette be a művészettörténet módszertani apparátusába a szándékolatlan (tehát a művészettörténet tárgyaiként számontartott alkotások) és a szándékolt emlékek (emlékművek) megkülönböztetését,

41 leszámolva a 19. századi emlékkultusz alapvető voluntarizmusával. Az emlék kulcsszó: benne a történelemre vonatkoztatás jelenik meg. A történelemmel (akár a régmúlttal,