Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - KOVALOVSZKY MÁRTA: Történelem

komolysága, heroizmusa, történeti patinája alig vagy egyáltalán nem látható. Ugyanakkor szokatlan, groteszk, nevetséges vonásaik annál elevenebbek. Ez a gondolkodásmód a nyolcvanas évek közepén erősödött fel, az 1989-es események felé tartó Magyarország és KözépEurópa ellentmondásos világa szülte. Hasonló irónia és játékosság érzékelhető már korábban a hetvenes évek első felének konceptuális neoavantgárdjánál, elsősorban ott, ahol a művészek az aktuális politika eseményeire reflektáltak (Gulyás Gyula, Szentjóby Tamás). A történelemszemléletnek ezek az irányai változó intenzitással érvényesültek az elmúlt évtizedek alatt, elsősorban azért, mert a történelem helye a művészeti gondolkodásban időről időre változott. Minthogy a hatvanas évek alapkérdései a szabadság és a hagyományhoz való viszony körül forogtak, a história - nemcsak a képzőművészetben - az alkotói tevékenység egyik mozgatója, inspirálója volt. Amikor Kondor Béla 1955-1956-ban diplomamunkájaként elkészítette a Dózsa-sorozat lapjait, nem egyszerűen történelmi témát választott - méghozzá a szocreál éveiben közkeletű, „forradalmi" témát - hanem magát a történelmet tette ábrázolása tárgyává. A sorozat keletkezése idején e rézkarcok egymásra torlódó embertömegeiben, a tragikus végkifejlet felé rohanó képeiben elevenen éltek az 1956-os forradalomra utaló asszociációk; ez az adott történelmi pillanat műve volt. Ahogyan Kondor következő munkái és azután egész életműve mutatja, számára a jelen nem jelentett semmit, a história volt minden. A históriát azonban nem egymásra következő korok, események lineáris vonulataként, egymásutánjaként fogta fel, hanem megszámlálhatatlanul sok különféle elemből - emberalakokból, gépezetekből, emberfeletti lényekből, kavargó eseményekből - összetevődő hatalmas egységként, a korszakok körhintájaként. A hatalmas gépezetet, annak lenyűgöző és félelmetes működését az ember alávetettként szolgálja, de nem irányítja; az idő, a sors, a történelem áldozata, egy világszínház szereplője, de nem hős, hanem hányódó szerencsétlen teremtmény, bohóc. Maga a történelem rendületlenül forgó mechanizmus, amelynek működését a tömeg ereje, energiája teszi lehetővé, a tömeg táplálja, hogy azután feladatát betöltve aláhulljon a semmibe. Azok az alakok, akiket Kondor kiemelt ebből a nyüzsgő história-malomból, hogy sajátos arcot adva nekik, lényüket nagyobb méretekben is megformálja, szentek, angyalok, bohócok, ritkábban történelmi figurák. Részben a világszínház kinagyított, kimerevített jeleneteiből ismert, misztikussá növelt alakok, részben erkölcsi kategóriákat megtestesítő, etikai ítéleteket hordó lények. A Kürtösök a végítélet harsonáját fújják, A késes ember vagy az ítélkező az utolsó ítélet kíméletlen hírnöke. Amikor Kondor kijelentette, „hála Istennek, én nem vagyok modern", azt akarta hangsúlyozni, hogy a nagy klasszikus korok művészetének folytatását tekinti természetes feladatának. Sokat merített a keresztény mitológiából, a középkori táblaképfestészetből, tanult Dürertől, parafázisokat készített Hieronymus Bosch műveire, Blake verseit illusztrálta; a régi mesterek örököseként a tradíciót úgy folytatta, hogy az felszívódott saját művészetébe. „O még a huszadik századi európai művészetnek azon mesterei közé tartozott, akik a tradíciót ha kritikailag szemlélték is - élő valóságként élték át, még a hagyományos műfajokban, műformákban és technikákban gondolkodtak" - írta Németh Lajos.

1 Bár Kondor műveiben olykor a magyar múlt alakjai is megjelentek, számára a történelem nem valamely nemzethez kötött, hanem az egyetemes emberi lét és sors színtere volt, az egész emberiség közös hajléka. A hatvanas évek első felében, amikor művészetének legfontosabb és a későbbi műveket jellemző vonásai is kialakultak, elsőként fogalmazta meg ezt a történelemfelfogást, de nem egyetlenként képviselte azt a képzőművészetben. A korszak irodalmi alkotásai egészen más problémákat fogalmaztak meg; a lírai nyelv megújítása, az emberi egzisztencia szorongató vagy játékos mélységei, a történetmondás lehetőségei, vagy a dráma helyzete realizmus és abszurd között - ezek a kérdések álltak a középpontban. A film, történelmi álruhában is, a közelmúltnak, az egyén önmeghatározásának, a személyes lét eredetének vagy a hatalom mechanizmusának összetevőit vizsgálta. A képzőművészetnek viszont egyik megkerülhetetlen kérdése az egyén és a történelem viszonya volt, amely nem egy alkotói pálya gyújtópontjában állt. A korszak nagy klasszikus teljesítményeit - Jovánovics György, Kiss Nagy András, Ország Lili, Schaar Erzsébet, Vilt Tibor műveit - a hagyomány és a história fénye világítja át, ha nem is egyforma intenzitással. Jovánovics művei teljes valójukkal megmerülnek ebben a sugárzásban, Ország Lili képeiben tompán izzik az elsüllyedt múlt parazsa, Vilt plasztikái - „a jelen idő vitrinében égve" - járják „groteszk verbunkosukat" a történelem változó fény-árnyékában. De valamennyiük számára nélkülözhetetlen anyag a történelem, eleven valóság, amellyel újra és újra szembesülniük kell. Viltet elsősorban a közelmúlt foglalkoztatta. 1956 tragédiája még kéznyújtásnyira volt, súlyos terhe megülte szinte az egész évtizedet, így hát érthető, ha Vilt keserű kisplasztikáiban, bohócosan mozgékony emberalakjaiban 1956-1960 között ez öltött plasztikai formát. A Tanktaposta arc (1956) kíméletlen nyerseséggel, az Öngyilkos kentaur vagy a Szék és ablak (mindkettő 1956) kifinomult fájdalommal, a Kentaur (1960) a szobor struktúrájának tárgyilagosságra törekvő alakításával világít rá a szobrász gondolkodásmódjára. Vilt felfogásában a történelem perzselő valóság, amelyet a mindenkori jelenben vagy közelmúltban élhetünk át teljesen. Ebben az értelemben a történelem a kezdetektől máig egyetlen, időszakokra, korszakokra nem tagolható, rétegekre nem bontható egység, amelynek minden alakja, eseménye, eszménye egyforma közel van hozzánk, amelynek minden pillanata aktuális, szívbemarkoló, bőrünkön érezhető realitás. A hatvanas évek közepétől szobrainak formavilága megváltozott, a gyors, szeszélyesen villózó arabeszkszerű és tünékeny jelenségek helyét a fegyelmezettebb, szikárabb szerkezetek vették át: a következő két évtizedben plasztikájának „hőse" nem a történelem. Késői alkotói periódusá-