Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - GYÁNI GÁBOR: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya?

„Történeti érzék keltése" történetírás által A tudományos történetírás kialakulása hazánkban a kiegyezés után indult meg. Eleinte főként a tudományos kutatás intézményi infrastruktúrájának a megteremtése került napirendre, s csak az 1880-as évektől, az egyetemi történész szakképzés átszervezésével vette kezdetét a szakma tényleges professzionalizációja.

31 Ezt időben megelőzte, sőt meg is előlegezte annak az igénynek a bejelentése, hogy a múlt történelmi emlékezetét ezentúl egyedül a történészek szabhassák meg. Az 1867-ben alakult Magyar Történelmi Társulat folyóiratának, az ugyanekkor megindított Századoknak már a második évfolyamában hangot kapott ez a szándék. A tudományos történetírás képviseletében megszólaló Pesty Frigyes például határozottan kikelt a hagyomány formájában létező kollektív emlékezet ellen. Ez az emlékezet, fejtegette, először is képtelen megőrizni a hosszabb történelmi múlt emlékét, másodszor pedig menthetetlenül megreked a partikuláris közösségek szellemi horizontján. Mint írta: „A történelmi emlék, hagyomány iránt igen kevés a fogékonyság, - a második generatio már személyeket és korszakot összezavar, a további már épen semmiről nem emlékezik. Van kegyelete azon düledező ház iránt, melyet még nagyapja épített, és melyet semmikép átépíteni, változtatni nem akar, bármily kényelmetlen legyen, de a faluja fölött emelkedett várromjai iránt semmi érdekkel nem viseltetik, szobrot, emlékkövet, stb. csak annyiban becsül, a mennyiben építési anyagul szolgálhat neki, és a legnagyobb egykedvűséggel fogja valamely góth templom művészi faragványait kerti sövényül, vagy szántóföldje határkövéül felhasználni, - hisz neki amaz épületekhez 'semmi köze' nem volt! A nép látköre véget ér ott, hol családjának érdeke megszűnik, csak néha emelkedik a községi élet magaslatára, - az ország fogalma pedig vajmi ritkán villámlik fel agyában."

32 Az 1885-ös Országos Kiállításhoz kapcsolódva került sor a Történelmi Congresszus ülésére, a szakszerűsödő hazai történetírás első komoly nyilvános reprezentációjára. Elnöki megnyitójában Ipolyi Arnold pregnáns módon fogalmazta meg a történetírás mint nemzeti tudomány programját és feladatát. A történetírás azért annyira fontos, mert egyedül tőle várható el „a históriai tudat" feltámasztása, amely hatásos ellenszere lehet „az újabb kor nyugtalan és kóros társadalmi elméletei s exorbitans doctrinái"-nak.

33 Hiszen a történész mindig „a magasabb nemzeti művelődési szempontra" függeszti a szemét és így felül tud emelkedni a kicsinyes pártpolitikai széthúzás világán. Ezzel, „a mint az egészre irányozva tekintetét, úgy minden nemes intézménynek, intentiónak és tettnek, mely az emberiségnek és nemzetnek javára és dicsőségére szolgált, megadja formailag és diszesítve és nemesítve, a mit ez a történet bírói verdictjét illeti, tanúságával méltó érdemét".

34 A történelmi emlékezet a nemzeti közösség múltját tekinti egyedül figyelemre méltónak, hiszen: „A magyar nemzet volt az, mely e történelmi eseményeket véghez vitte a hazában [...] Ez a történet vele kezdődik és vele emelkedik. Ö vitte és hordozta annak minden eseményét. Övé volt a vezérlet, ő nyomta rá neve- és szelleme bélyegét".

35 Ahhoz azonban, hogy a (nemzeti) történetkép megfelelően betöltse a neki szánt feladatot, az elit történelmi emlékezetén túl a társadalom emlékeire is tekintettel kell lenni. „Nem elégedhetünk meg csupán a nemzet élete felületén felmerülő állami és hadi actióknak [...] történelmi elbeszélésével; a mi addig úgyszólván egyedül képezte a történelem anyagát. Le kell ereszkednie a nemzeti- és népélet mélyébe s innét annak legmagasabb szellemi nyilatkozatáig emelkedni. Ez az, mit nemzeti műveltségtörténetnek nevez az újabb történetfejlődés, bele foglalva úgy a köz-, mint a magánéletet [...] az összes nemzeti alkotásai történetét". Csak a pozitivizmus történetírói programjával képes Ipolyi szerint a múlt emlékezete „történelmünket a nemzeti élet minden mezején életképessé és termékennyé tenni [..., valamint] a nemzet természetszerű fejlődését a múlttal és jelennel összekötni".

36 A nemzeti valóság tudományaként meghatározott szakszerű história fogalma idővel megfellebbezhetetlen dogmává merevedett. A Magyar Történelmi Társulat egy 20. század eleji ülésén az első-alelnök megnyitójában hosszan fejtegette, hogy látszatra a történeti igazság megtalálása a historikus kötelessége, ám az lényegében a „magyar nemzeti szellem"-mel esik egybe. A történésznek ugyanis szerinte az a feladata, hogy az évezredes történelem „nemzeti hagyományait és ideáljait" felderítse és ábrázolja. „Ezeknek törvényeit kell tehát tanulmányoznia és megtartania".

37 Az effajta történelmi memóriának viszont hosszú időn át ellenállt a hagyomány alkotta kollektív emlékezet árama. Ezért is vetődött fel már az említett Történeti Congresszuson, hogy „mikép lehessen és kelljen a hazai történelemnek nagyobb kihatási tért szereznünk, és pedig nem az eredeti vagy már feldolgozott kútforrások tanulmányozása, hanem a szemlélő érzékeknek segítsége által. Itt tehát sem az olvasásról, sem az elragadó szóbeli előadásokról nem értekezünk, hanem inkább azon maradandó benyomásokról, melyeket a hathatós látványosságok idéznek elő, midőn magukat akaratunk ellen is szíveinkbe behízelgik és állandósítják".

38 Arra keresi az előadó a választ, hogy miként lehetne a tömegkultúra különféle médiumait és tevékenységformáit felhasználva a hagyományból fakadó emlékezetet felváltani a szervezett történeti emlékezettel. S ez azért fontos, mert egyedül a történetírás által megfogalmazott nemzeti hagyomány felel meg a valóságnak, ez az, ami jól eligazít a jelenben és nem mondjuk „a valót gyarlón utánzó regényeknek idétlen olvasása".

39 Rómer ezt követően sorba veszi azokat a hagyomány által megszentelt, valamint az újabb keletű tömegkulturális formákat, melyek a történetírás által újraalkotva maradandó hatást gyakorolhatnának a társadalom szélesebb köreiben. így szó esik a kisgyermekek szellemi épüléséhez nélkülözhetetlen meséskönyvek átírásáról, valamint az otthonok és az iskolák falait díszítő falképek történeti képekkel történő felváltásáról, vagy arról, hogy a ponyvairodalmat fokozatosan didaktikus tör-