Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - GYÁNI GÁBOR: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya?

GYÁNIGÁBOR TÖRTÉNETÍRÁS: A NEMZETI EMLÉKEZET TUDOMÁNYA? A szaktudományos történetírás a 19. században sajátos körülmények között jött létre. A legkevesebb, amit erről mondhatunk, az az, hogy a megismerés racionális módja ekkoriban váltotta fel a korábban egyeduralkodó hitszerű vélekedést, s ez a változás a tudományos módszert mindenható erővel ruházta fel. „Ma minden ember pozitivista - írta egy francia társadalomtudós 1875-ben -, miként a forradalom dicső napjaiban polgártárs vala."

1 A német historizmus, amely pedig határozott különbséget tett a természet és a társadalom jelenségei között, szintén szilárdan meg volt róla győződve, hogy a történelem maga ésszerű folyamat.

2 A történetírás ezúton foglalhatta el helyét a tudományok között, hogy ettől fogva egyes-egyedül magának vindikálja a múlt helyes (tudományos) megismerésének és megjelenítésének a jogát. Ezt a meggyőződését arra alapozta, hogy kezében van a megismerés tudományos módszere, s enélkül a múltról jószerivel csak a legendák és a mítoszok formájában lehet számot adni. A történetírás akár pozitivista, akár szellemtörténeti stb. érvekkel alátámasztott önképét az sem rendítette meg észrevehető módon az elmúlt egy-másfél évszázad során, hogy századunkban többekben is megfogalmazódott a kétely a történetírói tevékenység tudományosságát illetően. Nem feladatom ennek a folyamatos episztemológiai szkepszisnek a teljes körű nyomon követése, így csupán három jellegzetes álláspontot idézek belőle. Carl L. Becker, amerikai történész és teoretikus 1926ban az Amerikai Történelmi Társulat ülésén elhangzott előadásában elsők között fejtett ki egy a történetírást a diskurzus fogalmában feloldó koncepciót. Becker eretnek elgondolásait a történelmi tény közhasznú (és reflektálatlanul természetes) fogalmának a revíziójával (ma úgy mondanánk: a dekonstrukciójával) kapcsolta össze. Szerinte az, amit a történészek szokásszerűen a tény fogalmán értenek, nem egyéb egyes múltban megtörtént eseményekről szóló (és fennmaradt) állításoknál, amelyek (egyszerűbb) tények sokaságának a puszta általánosításai. Ilyen értelemben az effajta tényállítás események sorozatának a megjelölésére szolgáló szimbólumnak tekintendő. A történész tehát nem pőre tényekkel, hanem a múlt eseményeiről számára hozzáférhető kijelentésekkel találkozik, amikor az írott forrásokban búvárkodik. S éppen ez a szimbólum teszi számára lehetővé, hogy képzeletében újraalkossa a valamikori eseményt.

3 A történelmi tény ezért nem múltidejű, hanem nagyon is jelenidejű valami, hiszen a fennmaradt nyomok alapján a historikus utólag maga hozza létre, és ezáltal az már szorosan a jelenhez tartozik. Tekintve, hogy többféle módon is előállítható az ugyanarra a múltbéli eseményre vonatkozó történelmi tény, az eseménynek ez a reprezentációja különféle igazságokat képes megjeleníteni.

4 A tények értelemszerűen így soha nem beszélhetnek úgymond önmagukért, mert magukban véve nincs is jelentésük. „A történész az, aki beszél, ő visz jelentést a fényekbe"

5 - vonja le a szerző következtetését. Becker európai kortársa, az angol történetfilozófus, Robin G. Collingwood pontosan abban az évben fejezte be A történelem eszméje című fő művét (1940-ben), amikor az amerikai historikus éppen megtagadta idézett esszéjének egyes gondolatait.

6 Collingwood is szembefordult a szaktudományos történetírás múlt századi fogalmával, midőn „a józan ész szerinti szemlélettől" eltérően a „konstruktív képzelet" fogalmát használta a történész tevékenységét jellemezve. Nem a tény, vallotta, hanem a „képzeletbeli konstrukciók hálója" élvez elsőbbséget, amely éppen ezért nem is szorul rá a tények igazolására, sőt a „képzeletbeli konstrukciók hálója [...] az a mérce, amelynek alapján eldöntjük, valódiak-e az állítólagos tények".

7 Ebben, Becker után, nincs semmi újdonság. Collingwood szinte csak elismétli a tézist, miszerint a történelmi tény csupán konstrukció. A történelmi bizonyíték (evidencia) kérdését feszegetve ezért helyezi azután előtérbe az értelmezés kérdését. Mint írja: „egy forrás bármely állításával kapcsolatban nem az a fontos kérdés, igaz-e vagy hamis, hanem hogy mit jelent".

8 így a történésznek nem az tehát a dolga, hogy egyszerűen csak felkutassa a tényeket, s ezt követően a saját belátása szerint eldöntse szavahihetőségüket, hogy végül egymás mellé rakva közreadja őket. Collingwood ezt az eljárást egyébként „ollózó-ragasztó történetírásnak" nevezi. Aki ezzel a metódussal felhagy, az egyszeriben átlép „egy olyan világba, ahol a történelmet nem a legjobb forrá-