Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - SZENTESI EDIT: Birodalmi patriotizmus. Történelemszemlélet, történetírás, történeti publicisztika és történeti témák ábrázolása az Osztrák Császárságban 1828-ig

nyek megszervezése mellett folytatta irodalmi működé­sét. Elsősorban epikus költőként alkotott jelentőset, né­met hexametereit kortársai egyenesen csodálták. A kör publicisztikai tevékenységében és összejövete­lein természetesen nem vett részt János főherceg (1782­1859), Josef Hammer és Josef Hormayr barátja. Ferenc császár öccse jozefinista szellemben nevelt főherceg volt. Mélyen meg volt győződve arról, hogy feltétlen lojali­tással tartozik bátyjának, nevének és családjának; és ugyanilyen mélyen meg volt győződve arról is, hogy bátyja szolgálata a közjó szolgálatával azonos. Évtize­deken át mindent megtett, hogy megfeleljen, de sem né­zeteit eltitkolni, sem elvonultan magánpasszióinak élni nem volt képes. János folyamatosan és körültekintően mérlegelt - mindvégig naplót írt -, mégis egyik megold­hatatlan helyzetből a másikba került. Az osztrák hazafiak gondolkodásának formálódásá­ra döntő hatással volt Johannes Müller (1752-1809). Pub­licistának szerződtették Bécsbe 1793-ban, de a franciák­kal kötött luneville-i békét megelőző steyri fegyverszü­net után e minőségben nem volt rá szükség többé, így lett 1800 végén az udvari könyvtár második embere; s végül azért távozott 1804 tavaszán Berlinbe, mert első­vé nem lehetett. Müllernek néhány rajongója és - lévén svájci, protestáns, republikánus, riasztóan okos és mű­velt, egész Európát behálózó szellemi kapcsolatrendszer­rel rendelkező és köztudottan homoszexuális férfi ma­gas udvari állásban - sok elszánt ellensége volt Bécsben. Rajongói közé tartozott Lajos bajor trónörökös („ő a leg­nagyobb német nyelvű történetíró"), akinek még átírta első Walhalla-névsorát; és János főherceg, aki könyv nél­kül tudta svájci történetét, kereste társaságát, amíg Bécs­ben volt, és sűrűn küldte utána részletes beszámolóit, amíg lehetett. Az ifjú főherceg Müllernek írta két - ki­adás és folytatás nélkül maradt - történeti esszéjét a sváj­ciak sikeres harcáról Merész Károly burgund herceg, il­letve I. Miksa ellen (!). Josef Hormayr volt Müller kultu­szának egyik legelkötelezettebb ápolója, Josef Hammer pedig mindvégig őt vallotta mesterének a történetírás­ban. Müller történetírói főműve a svájci kantonok szövet­ségének története (Die Geschichten der schweizerischen Eidgenossenschaft), amely az 1780 és 1808 között megje­lent öt kötettel a 15. század végéig jutott el. A monu­mentális tabló különböző jogrendű és berendezkedésű, különböző nyelveken beszélő és különböző kultúrájú államalakulatok rendkívül erős összetartozástudattal rendelkező szövetségét ábrázolta (Eidgenossenschaft, azaz összeesküvés, a magyar szó illegitimitásra utaló értelmi árnyalata nélkül). Egy olyan államszövetséget, amely sok évszázados fennmaradását a közösségtudat­ból fakadó és népfelkelésre alapozott, hősies és szinte valószínűtlenül sikeres honvédelmével vívta ki - utol­jára az 1798 és 1800 közötti sorozatos franciaellenes fel­kelésekben. Egy olyan államszövetséget, amelynek sa­játosságai éles ellentétben álltak az osztrák múlttal és je­lennel: a dinasztikus házasságok véletlenjei által a Habs­burgok jogara alá sodródott országok és tartományok bomlékony és örökké változó szövedékével, az állam­kasszát századok óta szinte folyamatosan a csőd szélé­ig megterhelő hivatásos és kényszersorozott hadseregé­vel és annak görcsös nehézkességből fejetlen kapkodás­ba csapó vezetésével, a győzelmeket is kínos kudarcél­ménnyé nyomorító, eltaktikázott békekötéseivel, a vér­befojtott belső felkelések és összeesküvések véget nem érő sorával, a saját országukat és lakosságukat ellenség­nek tekintő kormányzati szemlélet és metódus rohamo­san felelevenedő régi beidegződéseivel. Az a Svájc: az a lehetségesnek és állékonynak bizonyult történelmi kép­ződmény, amit Müller felmutatott, és amit ifjú tisztelői óhatatlanul saját hazájuk történelme és valósága ellené­ben kellett értsenek, számukra a példává vált. Ráadásul Johannes Müller a történetíró eszményké­pe is volt. Megtestesítette a források lehető legteljesebb feltárásával és hiperkritikájával dolgozó oknyomozó és megértésre törekvő, szenvedélyes és személyes múltku­tatás ideálját. Valamint a szépprózai erényekre számot tartó, hatásos történetírásét. A történeti tudat nem a megtörténtek meghamisításával, hanem a hiteles elbe­szélésre szánt anyag kiválasztásával és nemes előadá­sával formálandó - ez volt a legjobb antik mesterségbe­li hagyomány letéteményesének tekintett „Svájci Taci­tus" üzenetének lényege Hormayr értelmezésében. Josef Hormayr korok és területek felett szabadon szár­nyaló mély tájékozottsága, forrásismerete, emlékezőte­hetsége, munkabírása és szervezőkészsége legendás volt; mindent és egyszerre akarása azonban szétszórttá tette. Hihetetlen bőségben áradó forrásközléseit nem követte a feltárt anyag elemzése, rendszerezése és összefoglalá­sa; s ha mégis, éppen közlendője megformálására nem jutott már ereje és ideje. A bon mot, amivel Friedrich Schlegel nyugtázta Hormayr Bécs történetének megje­lenését: „Kiadták, na jó-jó, de mikor fogja megírni?" ­igazi telitalálat. Hormayr főműve V. Károly uralkodásának és birodal­mának története lett volna. A soha meg nem született nagy mű anyaggyűjtésének termékei: V. Károly itinerá­riumának összeállítása, kortársainak és udvari embere­inek feljegyzései, oklevelei és levelei végeláthatalan so­rozatokban jelentek meg, azonban csupán Hormayr emlékirataiból (a névtelenül kiadott Szélbeszórt lapok egy öreg zarándok naplójából - Amenomen aus dem Tagebuch eines alten Pilgermannes című mű első kötetéből) érthető meg, mi motiválta Hormayrt főműve témaválasztásá­ban: V. Károly volt az a Habsburg-császár, aki egyben tudta tartani hatalmas, rendkívül különböző és széthú­zó országokból, tartományokból és területekből álló bi­rodalmát. Az ő - az uralkodás művészetére, egy arsra, a személyes képességre és bölcsességre alapozott - ural­mát tekintette Hormayr a svájci modell monarchikus és birodalmi változatának.

Next

/
Thumbnails
Contents