Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XVI. Leletmentések a múlt labirintusából

XVI-3. A géprepülés géniusza 1964 Kondor Béla (1931-1972) Olaj, vászon, 230 x 187 cm Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Jelenkori Gyűjtemény, ltsz.: 77.186 „- Repülőket fogunk csinálni! Erted? Vadászrepülőket, mert csak az ér valamit! - mondta, és máris sorolta, hányféle és milyen gépet csinálunk. Képzeletének kapuit oly szélesre tárta, hogy lelkesedése engem is magával ragadott. [...] Béla nagy vonzalma a szerkezetekhez, a repüléshez, akkori játékaink közben született" - írja Kondor Mária, a festő húga, egy visszaemlékezésében. A repülőmodellek elkészültek, a visszaemlékezés pedig a továbbiakban már nem a játékról, hanem a félelmes valóságról szól: „1944-ben a légitámadások idején családunk a kertben, földdel borított és óvóhelynek előléptetett veremben húzta meg magát. [...] A szirénák hangjára, ahogy tudtam, szedtem a lábam, Béla azonban, ha tehette, illetőleg ha sikerült megszöknie, a padlásra iramodott, és a tetőn, hátát a kéménynek vetve, bénultan figyelte a bombázást, a légi ütközeteket, az eltalált, kigyulladt gépek zuhanását. Nem érzett félelmet, és bár mindig irtózott a kegyetlenségtől, az erőszaktól, sem fenyegetéssel, sem szép szóval, könyörgéssel nem lehetett rábírni, hogy lemondjon a légi csaták lenyűgöző izgalmáról". A festő repüléssel kapcsolatos első, meghatározó élményei tehát egészen a gyerekkorig vezethetők vissza, szimbólumteremtő művészetében pedig a repülésnek kiemelt szerep jutott. A géprepülés géniusza című festmény Kondor Béla repülő szerkezeteket ábrázoló képeitől különválik. A leírt háborús emlékeket is felidéző (Repülőgéproncs, 1960; Bombázás, 1964; Égi háború, 1966; Zuhanóbombázó, 1966) vagy régi repülőszerkezeteket megjelenítő képei (Titokzatos repülő, 1960; Régi repülőgép, 1961; Blériot, férfi repülőgéppel, 1962) helyett a tárgyalt festmény a repülést konkrét emlékektől és időtől eltávolodva, filozofikus-szellemi síkon közelíti meg. A kép címéből következően, a mindenben és mindenkiben benne élő védőszellemet kutatja, ami jelen esetben a repülést szimbolizálja, és a repülés géniuszának is nevezhető. Kondor repüléssel foglalkozó képei általában a múltba tekintenek, és saját, személyes emlékeinek megjelenítésén túl a kollektív emlékezést is segítik. így a bombázások, a zuhanó gépek sokkoló látványának felidézésével a sokak által megélt tragédiát teszi újra átélhetővé, régi repülőszerkezetei pedig az emberben élő, és a huszadik század elején valóra vált vágyhoz, a repülés kezdeteihez vezetnek. Ezek az időbeli utazások arra irányítják a figyelmet, hogy a repüléssel - ami a modern kor talán legnagyobb csodája - az ember, leküzdve a gravitáció erejét, meghódította magának a levegőt (és vele az eget is), de e tudás szépsége, leginkább a második világháború történései miatt, a legkegyetlenebb pusztítással is összekapcsolódott. Az ötvenes-hatvanas évek szellemi eseménytörténetének mélyén ezért, párhuzamban a technikai fejlődés előrehaladásával, megjelent az egzisztenciális kétely és a kétség. A haladásba vetett hit megkérdőjeleződése, a létezés törékeny voltának fölfedezése és a múlt felé fordulás pedig egy új korszakhatárt készített elő, mely sok szempontból a modern kor végét is prognosztizálta. A géprepülés géniuszával Kondor, a konkrét tényeken és élményeken felülemelkedve, a létezés lehetséges voltáról, a benne rejlő ellentmondásokról, vágyakról, illetve az elbukásról beszél. A géprepülés géniuszán, a markánsan elkülönülő két, égi és földi pólus közé, vonalak hálójából, világos és fehér foltokból egy formai értelemben leírhatatlan egység ékelődött. A földi póluson, igéző angyaltól követve, egy füstölő-szennyező gépezet konstrukciója gurul, melynek lépcsőkorlátai és egész felépítése távolról felidézi azokat a - Piranesi lépcsős szerkezeteihez hasonló - építményeket, melyek Kondor egyes képein is feltűnnek, és körbe-körbe forogva a semmibe vezetnek (pl. Zene hajnaltájt, 1965; Műterem, díszletek, 1968; Magány, 1968). Az égi szférát uraló vörös szárnyú angyal egy repülő szerkezetet emel. Míg azonban egyik kezével a levegőben tartja azt, hogy le ne essék, addig a sajátos gesztusú, felfelé fordított másikkal mintha épp elengedné. Az elúszó, kavargó középső részen viszont, talán éppen az angyal kezéből kihullva, egy emberi alak és egy repülőgép szerkezetei zuhannak a tejfehér semmibe. Kondor állásfoglalása: az emberi tudás nagy vívmányai, a haladást segítő szerkezetek vagy a repülés csodája semmit nem érnek angyali segédlet nélkül. A géprepülés géniuszai ezek a mindenütt jelenlévő angyalok lehetnek, akiknek a tudását birtokolni akarjuk, de képességeiknek csak gyenge, és sokszor rosszra fordítható utánzatait készítjük el. Aminek viszont nincs géniusza, kísérője, az szükség szerint szétesik és széthull. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy A géprepülés géniuszával egy évben, 1964-ben Kondor egy másik, szintézisre törekvő művet is készített Romantikus tanulmányok 7-77/. címmel. Ez az addigi művészeti-filozófiai gondolkodását összegző rézkarcsorozat az emberi kultúra teremtette történelmet is maga alá temető vízió, mely a piros színnel nyomott és mindhárom képen feltűnő kardos angyal figurát - az ítélkezés szimbólumát - is legyőzi. A művészete kiindulópontjának számító 1956-os Dózsa-sorozattól tehát, mely a forradalom dinamizmusát és emberi dimenzióit kutatta, Kondor e két 1964-es művével addigi művészetének tapasztalatait foglalta össze. Megszabadulva időtől és tértől - így a történelemtől is -, a maga teremtette világban számára a dolgok valódi léte mutatkozhatott meg. Élete utolsó néhány évében Kondor visszatért a gyermekkori játékokhoz. Ismét repülő szerkezeteket kezdett építeni, melyeket más tárgyakkal kiegészítve lefényképezett (PETERNÁK, 1984). E kései fotóműveket a szabad, öntörvényű, időn kívüli gyerekvilággal pedig a repülőgépeket ábrázoló festményei és grafikái, köztük A gép-