Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XV. Antihistorizmus: a múlt kiszabadulása a történelem fogságából - KIRÁLY ERZSÉBET: Mítosz és természet. Böcklin-hatás és időélmény Szinyei Merse Pál művészetében

1. Arnold Böcklin (1827-1901): Pán a nádasban, 1859 München, Bayerische Staatsgemäldesammlungen ba. A tájjal eggyé vált antik istenség az ekkortájt alakuló böcklini természetmisztika megtestesítője lett: ember és vegetáció ősi egységéé, sőt azonosságáé. A mitikus tapasztalatra hivatkozó, múltra orientált böcklini világlátás szerint a történelem nyomorúságában élő 19. századi embernek a természetközeliség hiánya a legnagyobb vesztesége. Az antikvitás ismerte utoljára az életnek azt a teljességét, amely isten, ember és táj jelképes egylényegűségéből fakadt, s választotta e teljesség kitüntetett birodalmául Árkádiát. A mitológiai emlékezetben megőrzött, s az irodalmi hagyomány számára Theokritos által közvetített Árkádia már a hellénizmusban felöltötte eszményi karakterét: a szakadatlan boldogság terrénuma lett, a dús mediterrán természetben honos életörömé. Példaértékével mindig azok az eszmeáramlatok éltek, amelyekben a városi kultúra nyomasztó túlsúlyba került, s amelyekben ezért fölerősödött az anticivilizációs mozzanat.

8 „Deus Arcadicus", azaz Pán ezért nem csupán egy mitológiai és topográfiai paraméterekkel rendelkező birodalom őrzője, hanem egy mindenkori vágy világé is. Böcklin Pánja prototípusa lett számos további pánoknak, latinosan faunoknak.

9 Szinyei is ismerhette azt, és sokban tartotta is magát hozzá. Ez a téma a művészi lehetőségek különösen szerencsés együttesét adta a műfajok és alkotói elvek zavarában élő pályakezdőnek. Istenalakot festhetett, ennek során embert mintázhatott, s azt tájjal vehette körül. Az eszmeileg előformált, mixantropikus teremtményt a maga tetszése és akkori tudása szerint fogalmazta újra. Mind a képi, mind az irodalmi hagyományt szabadon kezelte. Az ovidiusi történetben szereplő nimfára, Syrinxre itt csak a nevét viselő nádsíp utal. Minthogy Pán-Faun nem egyetlen alak, hanem mindenütt feltűnő természetdémon, a vele kapcsolatos képzetek is sokfélék. A zeneszó itt egy kíváncsi nimfát csalogatott elő, azaz Szinyei képe ismét a hagyományos erdei idillt mutatta fel. Másfelől azonban festőnk átvette Böcklin erős antropomorfizáló felfogását. Az ő közeinézetében a félig állati arcon át a lélekállapot, a vágyakozás is feltárulkozik előttünk. Ugyanakkor a festő nem élt elődje szimbolizáló gesztusával, ember és táj ekvivalenciájával. Miközben a hangsúlyt a látvány hitelességére helyezte, a két princípiumot határozottan elkülönítette egymástól. Faunjának meleg fényt adott a tisztás közepén, kiemelve őt az erdő sötét hűvöséből. A mű készültével azonos időben Szinyei - Piloty jóváhagyásával és biztatásával élve - a szabad természet szín- és fényhatásait tanulmányozta. Magyar kortársai mindegyikénél hamarabb és jobban foglalkoztatta őt a feladat, hogy a szeme elé táruló tájképi elemeket megtanulja a lehető legnagyobb intenzitással visszaadni.

10 Arra persze még sokáig nem gondolhatott, hogy a kidolgozott képekről elmaradjon a műtermi tónus. Böcklin, aki szakított a heroikus tájak mértéktartó, bágyadt koloritjával, s ember-istenét a nádas zöldjében merészen érzéki közelbe hozta, a natúrstúdiumok kedvelőit is ösztönözhette. De míg nála a frissesség és színesség egy átfogó, eszmeileg és stilárisan egyaránt zárt tájfelfogás része lett, addig Szinyeinél mélyebb vonatkozások nélküli maradt. A bázeli festő fantázialényt teremtett, s azt látta el a hitelesség retorikus-jelképi-stiláris hangsúlyaival.

11 Szinyei akadémiai feladatot oldott meg, a mesterré válás feltételéül szabott ama speciális célkitűzéssel, hogy megtanuljon táji háttérbe alakot komponálni. Hogy Böcklin sejtelmes Pánja és Szinyei kedvesen bizarr Faunja nem azonos világ szülöttei, azt festőnk egy szellemesen előadott egykorú története világítja meg legjobban. E szerint a müncheni növendéknek komoly nehézséget okozott, hogy az akadémián, de különösen a Pilotynál dívó gyakorlattal ellentétben most kénytelen volt élő modell nélkül dolgozni. Tanára a lassan, kínlódva haladó munka remélt vége előtt elrendelte, hogy a figurára új fejet kell rátenni, mert az igencsak elüt a természet után készült többitől. Az addig „emlékezetből" komponálgató Szinyeit ez újabb kétségek elé állította: „... de hol találjak az itteni sörös tökfilkók közt egy faun fejet? Ekkor egy fiatal görög festő segített ki a bajból ki eddig majdnem neheztelt reám hogy én faunt festek 's őt nem kérem fel hogy nekem üljön mert ő szinte büszkének látszik lenni faunkarakterű fejére..."

12 A képzelőerő hiányát így pótolta a mitológiai folytonosság öntudatával élő görög tanulótárs. Az árkádiai reminiszcenciák Szinyeinél az akadémiai modellhasználat műtermi szabályai szerint álltak elő. Az „emlékezetből" való festést az erősen valóságfüggő Szinyeinek egyébként majd éppen az eidetikus képességéről híres Böcklin fogja néhány év múlva baráti jó tanácsként ajánlani.

13