Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XV. Antihistorizmus: a múlt kiszabadulása a történelem fogságából

húzódnak meg. Hogy az 1887-ben feleségével együtt Nápolyba utazó Ferenczy megismerte-e ezeket a falképeket, vagy csak később, Marées művészetének 1890 után felívelő divatja hatott rá, nem tudjuk. A kép valódi történetét Réti István néhány sora őrizte meg: a millenniumra Ferenczy ezzel a falképtervével jött haza állami megrendelés reményében, be is mutatta azt e célból az illetékeseknek, de nem fogadták el. Ferenczy fanyar, összefogott és a szokásos történelmi témákat mellőző, a művészet egyetemes szépségéről hitet tevő Archeológiáját más művészeknek a millenniumra készített pátoszos históriai vásznaival összehasonlítva, ragad meg bennünket igazán e művének programszerű historizmusmentessége. Ferenczy freskóvázlatán földbe süppedt, dór stílusú görög oszlopok által alátámasztott architráv alatt idősebb és ifjabb férfi áll. Az idősebbről Genthon István említi azt a családi hagyományt, miszerint modellje a művész apja, id. Ferenczy Károly volt. Elgondolkodó mozdulattal az oszlopnak támaszkodó alakja lefelé tekint az oszlopok tövében ásóval tevékenykedő három munkásra, akik nehéz kubikolással szabadítják ki az oszlopokat a földből. Az idősebb férfi mögött áll a fiatalabb, akinek széles, összefoglaló vonásokkal megrajzolt arcvonásaiban könnyű felismerni a művészt, hajviselete, bajusza is megfelel Ferenczy 1900-ban festett önarcképének. Az oszlopok mögött nagy, lombos fa szaggatott körvonalai, kissé előbbre egy kivágott fa tönkje látható. A kisebb vázlaton az apa és fia alakja mellett még egy sarjadó kis fácska is kiegészíti a kompozíciót. A kép kevés számú motívumának szimbolikus olvasata is lehetséges: a két férfi az eszmélő ember két életkorára, a három fa pedig a sarjadó, lombosodó és elhaló növényi életre utalhatnak. A kompozíció mindkét példányát alul, keskeny sávban további képmező egészíti ki: föld mélyén fekvő női szobortöredék körvonala sejlik fel, szép formáit a növekvő fák gyökerei behálózzák. A temperaváltozaton ez a nőalak feje fölé emelt karjával az ókori szobrokra vagy kariatidákra emlékeztet, s voltaképpen torzó. A képnek ez az alsó sávja a - rejtőzködő és töredékes - művészi szépség szimbólumaként megfestett torzóval, Ferenczy művét egészen eltávolítja minden életképszerűségtől. A felső képsíkon tevékenykedő, kubikoló és elmélkedő figurák ugyanis semmit sem tudnak a lappangó, s talán majd a jövőben előbukkanó szoborról, annak létezésébe csupán mi, a kép nézői vagyunk beavatva. Egyben szemlélői vagyunk a növényi és emberi generációk képen megjelenített időhöz kötött életének, s az oszlopok és a rejtőzködő töredék által szimbolizált művészi szépség kortalanságának is. Ferenczy Valér megjegyzéseiből kiderül, apja nem idegenkedett a természeti és a művészi szépség efféle közös megjelenítésétől. Csendéletein, melyeket az otthonában őrzött Venus-szoborból és virágokból, majd máskor Verrocchio egyik büsztjéből állított össze, szintén az élet és a művészi szépség ellentétét és egységét foglalta össze. S. K. Ferenczy Károly képeinek jegyzéke. Saját kezű, datálatlan feljegyzés, MNG Adattár, 5494/1954. A; Nagybányai festők első különkiállitása, Régi Műcsarnok, 1897/98 tél. (Katalógusát közli: RÉTI 1994,152); Petrovics Elek előszava. In: Ferenczy Károly emlékkiállításának tárgymutatója. Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, Műcsarnok, Budapest 1922,10; FERENCZY 1934,146; GENTHON 1979, 32; RÉTI 1994, 85. XV-23. Paolo és Francesca 1903 Gulácsy Lajos (1882-1932) Ceruza, akvarell, papír, 331 * 252 mm Jelezve jobbra lent: „Gulácsy Firenze 1903" Vétel az Uránia Mükereskedésből Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Osztály, ltsz.: 1907-222 A kisméretű kép Gulácsy életművének egyik legszebb darabja; az első itáliai élményben kiteljesedett korai korszak művészi szintézise. A romantikától a századfordulóig igen gyakran ábrázolt szerelmespárhoz egy középkori történet fűződik. E szerint egy ravennai nemes úr leánya szerelmi viszonyba keveredett férjének, Rimini urának testvéröccsével, s a féltékeny férj mindkettőjüket kegyetlenül elpusztította. A két fiatalt, Francesca da Riminit és Paolo Malatestát Dante az Isteni Színjáték V. énekében a pokolbéli bűnösök között szólítja meg. így tudjuk meg, miként ragadta el őket a vágy Lancelot lovag históriájának közös olvasása közben, s egyetlen csókjukért hogyan lettek a szerelem örök kárhozatra ítélt halottjai. Legerősebb inspirációit Gulácsy Olaszországban kapta, ahová 1902-ben mint Arnold Böcklin művészetének csodálója indult először. Felkereste Rómát, Velencét, de legkedvesebb városa Firenze volt, ahol a bázeli születésű festő élt 1901-ben bekövetkezett haláláig. Firenze Gulácsy számára egyszerre jelentette művészi példaképének a választott otthonát, a reneszánsz kultúra fellegvárát, de jelentett még valamit: kedvenc költőjének, Daniénak a szülővárosát. Az olasz irodalom első klasszikusának személyét és életművét a 19. század második felétől egészen a századfordulóig folyamatosan erősödő kultusz övezte. A „keresztény Homéros"-ban igazi kultúrhőst tiszteltek: Vergilius „társaként" Dante hidat vert az antikvitás és a középkor között, s egyben nyitánya lett a születő újnak; ő a humanizmus első letéteményese. Enciklopédikus tudásával ítélkezett nemcsak hazája és kortársai, hanem a mitológia és a történelem alakjai fölött is. Eletének regényes mozzanatai, boldogtalan szerelme, száműzetése szülőföldjéről, hazátlan bolyongása és alkotói magánya az irodalomban, a képzőművészetekben és a zenében egyaránt kedvelt témák voltak, akárcsak monumentális művének paradicsom- vagy pokolbeli jelenetei. Paolo és Francesca históriája az utóbbiak között is a legvonzóbbnak bizonyult Európa-szer-