Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - GALAVICS GÉZA: Ősök, hősök, szent királyok. Történelmünk és a barokk képzőművészet

tott a 17. századi Magyarországon. Ebben a korszakban a legmagasabb arisztokrácia, a városi polgárság és a falvak jobbágynépe nem egyszer közösen látogatta e búcsújáró helyeket, s közösen volt őrzője a hozzájuk fűződő hagyományoknak is. Jellemző, hogy a korszak legnépszerűbb, a világ Szűz Máriához kapcsolódó búcsújáró helyeinek történetét magyarul az ország nádora, Esterházy Pál foglalta össze Az egész világon levő csudálatos boldogságos Szűz képeinek rövideden föltett eredeti című munkájában (Nagyszombat 1690), benne számos magyarországi kegyhely történetét és metszeten ábrázolt kegyképét is bemutatva. Könyvének kiadója az a nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda volt, amely a korszakban a legtöbb metszetekkel illusztrált könyvet is megjelentette. A jezsuita rend nagyszombati egyeteme révén meghatározó befolyást gyakorolt az ifjúság nevelésén keresztül a barokk korszak történelemfelfogására. Nemcsak az oktatás és az egyetem nyomdája által kiadott könyveken keresztül, hanem az olyan ünnepségek révén is, amelyeken iskolai színjátékok keretében - festett díszletek között - a nemzeti múlt alakjait és eseményeit dramatizált formában, élményszerűen jelenítették meg. Az iskoladrámák nevelési lehetőségével minden felekezet élt Magyarországon, s tematikájukban rendre feltűnnek a nemzeti múlt témái is. Mégis a protestánsok Magyarországon nem éltek a képzőművészeteknek azzal a lehetőségével, hogy híveiknek a nemzeti múlt hagyományait a katolikusokhoz hasonló intenzitással közvetítsék. Ez eltér a protestáns német vagy holland területek példáitól, ahol a sokszorosított grafika fejlettsége, a magas szintű nyomdai és kiadói háttér ezeket lehetővé tette. A református és az evangélikus egyház egymástól is eltérő módon viszonyult a múlt képzőművészeti emlékeihez. Amíg a református egyház eleget téve vallási előírásainak, szinte teljes mértékben száműzte templomaiból a múlt művészeti örökségét, addig az evangélikusok, különösen a Felvidék északkeleti régiójában a múlt interpretálásának különleges példáiként megőrizték faragott gótikus szárnyasoltáraikat s vele a régi Magyarország művészeti emlékeit. A nemzeti hagyományok és a képzőművészet kapcsolatában a 17. és a 18. század folyamán egységesen a barokk művészeti köznyelv volt a meghatározó. Mégis, ennek az időszaknak a nemzeti múlttal foglalkozó képzőművészeti alkotásait vizsgálva, jól érzékelhető a különbség a két század történelem- és művészetfelfogásában. A 17. század ugyanis elsősorban a kifejezési formák, az ikonográfiái típusok keresésének és megtalálásának kora volt, amikor - az említtett példák tanúsága szerint is - erőteljes és hatásos műalkotások születtek. A Wesselényi-összeesküvés felfedése és megtorlása után azonban a magyar nemesség elvesztette korábbi magabiztosságát, s ez érződik az általa pártfogolt vagy nekik készült műalkotások tematikájában is. Egyedül Esterházy Pál folytatja művészetpártolásában a korábbi hagyományokat, az őskultusz és a hőskultusz, valamint a Máriatisztelet főképpen önmagára és családjára vonatkoztatott képzőművészeti példáival. 1686-ban felszabadul Buda a török megszállás alól, s a század végére a törököt ki is űzik az ország területéről. Az osztrák és a nemzetközi hadvezetés saját dicsőségeként élte meg a hadisikereket, s képzőművészeti alkotások egész sora szól erről Európa-szerte, ám a Magyarország sorsára meghatározó eseményeknek alig-alig van képzőművészeti visszhangja nálunk. Nem, vagy alig kísérik képzőművészeti alkotások a Habsburgokkal vívott függetlenségi harcok eseményeit, ellentétben például e küzdelmek politikai, publicisztikai érvrendszerével, amelyek bőven merítettek a nemzeti hagyományokból. Az állandó harcok közepette sem Thököly Imre, sem II. Rákóczi Ferenc nem tudott egy olyan állandó rezidenciális központot kialakítani, ahol a nemzeti hagyományok képi megörökítésére lehetőség nyílt volna. A 18. században a Rákóczi-szabadságharc bukása után a világi művészetben évtizedeken keresztül többnyire csak a régi kifejezési formák ismétlésével találkozunk, amikor újra és újra megfestik a magyar király- és vezérsorozatokat, mindig a Nádasdy-Mausoleum metszetelőképei nyomán. Csak a század közepén modernizálják majd ezt a régi, még a késő reneszánsz tradíciót őrző megjelenési formát, jellemző módon az egyik nagyszombati, az egyetemi nyomdában kiadott Corpus Juris-kiadás metszetillusztrációin (V7-27). Itt az egészalakos képmásokat a magyar királyok ábrázolásainak mellképváltozatai váltják fel oly módon, hogy a háttérben nemegyszer azok az események is megjelennek, amelyek az 9. A Királyok Terme a homonnai Drugeth-kastélyban