Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XIV. Az emlékezés helyei: emlékműkultusz
Egy másik, szintén a Magyar Nemzeti Galériában őrzött levélből a kisebb, csak a vár és templom képét megjelenítő példányok lehetséges számáról és a tulajdonosok köréről szerezhetünk információkat (Fadrusz János levele Széchy Károlyhoz, é. n. Széchy Károlyné megjegyzéseivel, MNG Adattár, ltsz.: 2004). Ebből megtudhatjuk, hogy a művész nemcsak a pozsonyi szoborbizottság tagjait és az őt támogató pártfogóit tisztelte meg egyegy példánnyal, hanem a Mária Terézia faragásával egy időben zajló kolozsvári Mátyás-lovasszobor munkálataiban aktívan közreműködőkről és elképzeléseit megértő segítőiről is ily módon emlékezett meg. Ebből a változatból többet készíthettek; pozsonyi közgyűjteményekben Dröxler Gusztáv polgármester, illetve Batka János levéltáros ajánlással ellátott példányait őrzik. A pozsonyi szobor elpusztítása után a domborművek eszmei értéke megnőtt, a kevés töredéken kívül csak ezek a kis reliefek emlékeztetnek a rövid időt megélt emlékmű létére. F. M. Nemzeti Szalon Téli Tárlat. 1922. január. 116. sz; Mária Terézia márvány relief (emlékmű darabjából, Tanner Pál pozsonyi polgármesternek emlékül) [helyesen Taller]; Magyar Királyi Postatakarékpénztár Árverési Csarnok LXXXVII. Aukció 1938. (mindkét változat); Ernst Múzeum 1943. XII. Aukció. Hungária - pozsonyi várábrázolás márvány dombormű; BÁV Aukció 2. sz. Művészeti aukció 1958. dec; Bratislava 1997, c. 7, 18. XIV-10. Anonymus - vázlat 1901 Ligeti Miklós (1871-1944) Bronz, 60 cm A Szépművészeti Múzeum vásárlása 1901-ben Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Szoborosztály, ltsz.: 20.72 I. Ferenc József 1897-ben 10 szobrot adományozott a fővárosnak. A Bánffy Dezső miniszterelnökhöz írt királyi leirat felsorolta a megörökítendő személyeket, köztük Béla király névtelen jegyzőjét is. Ligeti Miklós Anonymus szobrához készített pályatervét 1901-ben mutatta be a Műcsarnok kiállításán. Az emlékmű felállítására a városligeti ún. Széchenyi-szigeten 1903-ban került sor. S. K. OMKT 1901-2. Téli kiállítás, Műcsarnok, 115. sz; LIBER 1934, 110113,240-241. XIV-11. Erzsébet királyné - emlékszoborterv, II. pályaterv 1903 FadruszJános (1858-1903) Gipsz, 48 cm Vétel dr. Hochenburger Emiltől 1963-ban Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Szoborosztály, ltsz.: 64.23-N Az emlékszobor felállítását még a királyné halálának évében, 1898-ban törvénybe iktatta a magyar országgyűlés, és rendelkezett a bizottság létrehozásáról, valamint annak évenkénti beszámolási kötelezettségéről. A pályázati kiírás szövegtervezetét is már 1898-ban kezdte a Műcsarnok folyóirat közölni, és az ajánlott módosításokról is rendszeresen hírt adott. Végleges megszövegezésére 1900-ban került sor, így írták ki azt 1900. február 4én 1901. márciusi határidővel, helyszínül a budavári Szent György teret jelölve meg. Ekkor valószínűleg még senki nem gondolta azt, hogy egy végtelennek tűnő pályázatsor veszi kezdetét, s hogy az Erzsébet királyné-emlékmű csak 32 év múlva, többszöri helyszínváltozás, öt szoborpályázat, több építészeti tervpályázat kiírása után valósulhat meg. A szoborra rövid időn belül hatalmas pénzösszeg gyűlt össze, amely befolyásolta a pályázati kiírást is. Olyan szobrot vártak a győztestől, amely méltó a megdicsőült királyné alakjához, jellemrajzot ad róla, továbbá megfogalmazza legendás magyarságszeretetét, megfelel a nemzeti karakternek, őszinte, szinte vallásos érzelmekkel átitatott, költői alkotás, egyben monumentális architektúra keretezi. Az emlékszobor-együttes a pesti oldalról is jól látható kellett, hogy legyen. Ez a követelmény szinte városrendezési feladatokat rótt a pályázókra. A megvalósítás nehézségei miatt az előírt időre egyetlen pályázat sem érkezett, ezért a határidőt egy évvel meghosszabbították. Bár a határidőre 18 pályamű érkezett be, a szoborzsűri egyiket sem találta kivitelre alkalmasnak, és újabb pályázatot írt ki. Nemcsak a szakértők, művészeti kritikusok fogalmaztak meg elítélő véleményeket, hanem a közönség is. A közszemlére kitett pályaművekről összegyűlt reflexiók - melyeket az Új Idők közölt heteken keresztül - között olvashatjuk, hogy az átlagpolgár is túl nagynak ítélte a helyszínt és az építészeti keretet, soknak találták a kísérő szoborcsoportok, mellékalakok számát, túl színpadiasnak az elrendezést. Lyka Károly remekül érzékelteti írásaiban az egész hely-
