Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció - BASICS BEATRIX: A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye mint a történelmi festészet forrása
XIII-lO. merev, vertikális tengelyek teszik zárttá. Ez a zárt oldal, mint valami jól védett határvidék, a katonák földje: Szent László, Kapisztrán János, Zrínyi Miklós jól azonosítható alakjai jelennek meg, s velük szemben a nemzet nagy háborúi. A tatárjárás, lejjebb a török sereg, majd 1849 orosz megszállói, szerb viseletű fegyveres alakok, s legalul a világháború arctalan páncélszörnyei. A kompozíció a fölső és alsó végén is nyitott. Fölül valami ősködből előgomolygó honfoglaló sereg indítja az ezeréves történelmi utazást, alul pedig két szándékosan elvágott alak hagyja nyitva a jövő útját: egy díszes pártát viselő női fejből a párta alatt csupán a homloka látszik, mellette pedig egy kalászt emelő kéz zárja a motívumok sorát. A képi zsúfoltság, az egymástól sejtként elkülönülő figurák, a quodlibethez hasonló szerkesztés élettelenné, panoptikumszerűvé teszi az egész kompozíciót. A képfelületen nincs egy tenyérnyi üres hely, hol a tekintet megpihenhetne. Egymásba érnek a hősök s a múlt képei. A történelem fullasztó és nyomasztó jelenidejűsége, a történeti tudatnak ez a horror vacuija pedig szándékával ellentétben épp a történeti tisztánlátást teszi lehetetlenné. A kép háború és béke, élet és pusztulás, kultúra és barbárság, sőt bizonyos értelemben Nyugat és Kelet sematikus ellentétére épül, ami másfelől üdvözültek és kárhozottak ellentéteként is fölfogható. Batthyány történeti képeitől nem volt idegen sem a vallásos pátosz, sem a barokk mennyezetfreskókra emlékeztető örvénylő kompozíció, tér és idő szabályainak egy magasabb szellemi rend érdekében történő elhagyása. Itt is, mint egy profán oltárképen, valami történelmi utolsó ítéletet látunk, ezeréves holtak föltámadását, ahonnan mégis hiányzik a megváltó képe. Batthyánynál Szent István és Széchenyi lennének ennek a történeti megváltásnak előkészítői. A nagy hídverők: a pogány Vajkból lett István, s a Kelet népének Széchenyije, annak a szimbolikusan is fölfogható Lánchídnak az építője, ami Batthyány másik fő művén, a Széchenyi apoteózisán, mint valami glória magaslik alkotója feje fölé. B.G. POGÁNY O. GÁBOR: Batthyány Gyula művészetéről. Hevesi Szemle 12 (1984/2); T. RIDOVICS ANNA: Batthyány Gyula (1888-1959) In: Batthyány Gyula Széchenyi-apoteózisa. (1991. november 281992. január 12, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest) Budapest 1991; A Muharát XXX. kiállítása. Batthyány Gyula gróf festőművész és Ferenczy Béni szobrászművész. 1942. november 2-13. 33. sz. BASICS BEATRIX A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYE MINT A TÖRTÉNELMI FESTÉSZET FORRÁSA Az Acta litteraria Musei Nationalis Hungarici 1818-ban megjelent első kötetében Miller Jakab Ferdinánd, a Nemzeti Múzeum első igazgatója (1812-1823) számvetést készített a fiatal intézmény szervezetéről, működéséről, céljairól. Pantheum néven említette egy külön osztály szükségességét, amelynek „falait a régi korból való és jelenkori fejedelmek, királyi személyek, a király és haza körül érdemeket szerzett férfiak képmásai borítsák, hogy azok erényei követendő példa gyanánt álljanak az ifjabb nemzedékek előtt". Megjegyezte még, hogy mindaddig csak tizenkét képet sorolhatott ide. Az 1818-ban említett 12 képmás egy része Széchényi Ferenc gróf gyűjteményéből származott, mások azonban ajándékként kerültek a múzeumba, így a följegyzések szerint például a dunántúli kerületi tábla elnökétől egy Thököly- és egy II. Rákóczi Ferenc-arcmás. A századközépig főként adományozásból gyarapodott a Nemzeti Múzeum képtára, s kezdetben csak egy-egy művet ajándékoztak oda, többnyire arisztokrata családok tagjai. Csaknem egyidejűleg művészek is csatlakoztak az adományozók sorához, a feljegyzések szerint például 1820ban Balkay Pál egri festő allegorikus képét ajánlotta föl (Magyarország, a Tudományok és a Szép Mesterségek). Más művészek még állást is szívesen vállaltak volna az új intézményben: Kisfaludy Károly 1817-ben levélben ajánlkozott fózsef nádornak, képtárőri üsztségre pályázva, de
