Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció
XIII-1. Kölcsey Ferenc ülő szobra 1845 Ferenczy István (1792-1856) Márvány, 153 cm 1870. augusztus 6-án az addig a Nemzeti Múzeum régiségtárában őrzött márványszobrokat, így Kölcseyét is, az Országos Képtárnak adták át. A szobor az Országos Magyar Történeti Múzeum letéteként 1942-ben került a Szépművészeti Múzeumba. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Szoborosztály, ltsz.: 8209 1838 novemberében a Kisfaludy Társaság keretein belül jött létre a Kölcsey-emlékbizottság, hogy a nemrég (1838. augusztus 24-én) elhunyt költő emlékének megörökítéséről döntsön. Bár ugyanekkor folyt az országos gyűjtés a Mátyás-szoborra, megkockáztatták az újabb gyűjtés meghirdetését ezúttal Kölcsey emlékművére. Ez esetben nagyobb volt a siker: még alig távolodott el a költő személye, valójában kortárs volt, sokak személyes jó barátja, tisztelt példaképe, és a Mátyás-szoborra előirányzott 100 000 Ft-tal szemben mindössze csak 2 500 Ft-ra volt szükség. A kisebb összeg hamarább is összegyűlt, s Ferenczy - Fáy András javaslatára és közbenjárására - megkapta a megbízatást. Voltak természetesen ellenvélemények is. Kövy László a Társalkodóban 1840 (!) márciusában kifejtette: Kölcsey emlékét sokkal hasznosabb volna egyszerűbb formában megörökíteni, s a rendelkezésre álló összeg nagyobb részéből pályadíjat alapítani. A bizottság azonban nem másította meg elhatározását, Ferenczy pedig dolgozott. Őt ugyanis már korábban foglalkoztatta az emlékállítás gondolata: „már régi tanakodásom lévén e tárgy felett" - írja 1839 decemberében Fáynak, a majd öt esztendő óta dédelgetett tervére célozva. Ferenczy egyszerű, négyszögletes talapzatra kívánta helyezni „ezen szerény, tiszta, csendes gondolkodású hazánkfiát", életnagyságban, a talapzatra helyezett feliratos táblával. Elképzelése szerint „ebben volna a legnagyobb szépség és felsége az emléknek, ha Kölcseyt csaknem maga valóságába ezen egy státuácskába kifejezhetném..."; azaz nem kívánta túlmagyarázni, szimbólumokkal, domborműves történetekkel elmesélni Kölcsey életét, munkásságát, s ez javára írandó. (A talapzatra ugyan az emlékbizottság szeretett volna domborműveket, de ezek tervezésére és kivitelezésére pénzhiány miatt végül nem került sor.) A szobrász munkáját inspirálhatta Anton Einsle ülő, egészalakos nagy képe Kölcseyről (1839-40), melyet Franz Eybl metszete is népszerűsített. A tekintet, a fejtartás, a kar és lábak helyzete Ferenczynél visszatér, de a polgári ruha helyett a klasszikus költő és szónok római tógájába öltözteti hősét, ki- és felemelve a hétköznapok valóságából. „Az újabb kor hősei közül talán senkire sem illenék inkább az ógörög és római ideális öltöny, mint a régi emberek jellemével bírt Kölcseyre" támasztja alá Ferenczy felfogását Vahot Imre. - „Remek művészi szónoklata, nemes ízlésű műkritikája és lelkeXIII-1. sítő költészete éppen olyan epochális hatással voltak hazánk közéletére, mint például egy Démosthenés, egy Cicero..." Ezt a klasszikus ideált megtestesítő férfiút igyekezett megörökíteni Ferenczy is. Mivel pedig személyesen nem találkozott a költővel, az arcvonások megformálásánál is Einslére hagyatkozott. Cifka Péter az emlékszoborral foglalkozó tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy Ferenczy műhelyében több segéd dolgozott, s így nem egyenletes a faragás minősége. Hozzátesszük, hogy a Melier Simon könyvében szereplő illusztráció nem teljesen egyezik a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő szoborral. A fej megformálása, kivitelezése a múzeumi példányéhoz képest jóval kezdetlegesebbnek, ügyetlenebbnek látszik. A kép ugyanis Weinwurm Antal fényképész felvétele nyomán készült, feltehetően az agyag- vagy gipszmintáról. Cifka említett tanulmányában ír a szobor hellenisztikus előképeiről, illetve Canova Elisa Bonaparte (később Polyhymia néven ismeretes) ülőszobrának gondolat- és „formaébresztő" hatásáról. Ez utóbbi is lehetséges forrása Ferenczynek, hiszen 1817-18-ban, bécsi tanulóévei alatt láthatta is a szobrot, amely Rómából I. Ferenc császár számára ekkor érkezett. Canovát végtelen nagyra tartotta, s így elképzelhető, hogy a magyar költő emlékszobránál a furcsa tartással felemelt jobb kar indokolatlan gesztusa innen származik. Egyik előképen sem szerepel azonban a költő széke alatt látható szakállas, nagyhajú fej, amely Khronos, az Idő jelképe lehet, utalva az ábrázolt személyiségének idő feletti, időn túli, azaz halhatatlan voltára.
