Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XI. A nemzeti szenvedéstörténet képei
XI-1. Jablonczai Pethes János búcsúja 1846 Kiss Bálint (1802-1868) Olaj, vászon, 93 * 75 cm Jelezve jobbra lent: „KB. 846" Kovács Zsigmond ajándéka a Magyar Nemzeti Múzeum József nádor Nemzeti Képcsarnokának, 1846. október 9. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Festészeti Osztály, ltsz.: 2749 A történeti festészet magyarhoni elterjesztésén fáradhatatlanul munkálkodó Kiss Bálint 1846-ban szokatlan témával jelentkezik a Pesti Műegylet éves tárlatán. A katalógus 112. tétele: Jablonczai Pethes János leányától búcsúzik a leopoldvári börtön ablakánál 1674. évben. A boltíves börtönablak rozsdás vasrácsa mögött, fejét bilincsbe vert balkezére hajtva könnyezik a gályarabságra ítélt hosszú szakállú ősz református prédikátor. Mögötte rabtársa arca sejlik fel a tömlöc homályából. Az ablak előtt derékkivágatban háttal álló, arcát fehér kendőbe temető, zokogó fiatal lány. Ez a történeti témát feldolgozó érzelmes zsánerjelenet Kiss Bálint legsikeresebb és legismertebb műve lett. Henszlmann Imrén kívül, aki Kiss Bálint festményeit mesterségbeli gyengeségeik miatt kitartóan ostorozta, a kritika és a közönség egyaránt lelkesen fogadta a képet. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy az alkotást Kovács Zsigmond földbirtokos - anyai ágon Szimonidész, XI-l. s ily módon maga is gályarab-leszármazott - a Műegylet tárlatáról megvette, s a Magyar Nemzeti Múzeum 1846 novemberében megnyitni tervezett József nádor Nemzeti Képcsarnokának ajándékozta. A mű a frissen felfektetett leltárkönyv 22. tárgya. Mint Mátray Gábortól tudjuk, Kiss Bálint császári és királyi akadémiai képíró, 1847. október 20-tól a Magyar Nemzeti Múzeum képtára tiszteletbeli s évdíj nélküli őre, már 1845 óta a múzeum önkéntes munkatársa volt. Saját művének leltárba vételekor tovább finomítja a címet, imígyen: Jablonczai Petes János a nápolyi gályákra hurcolt református pap 1674. Búcsúzik leányától a lipótvári tömlöcz ablakánál. Az aggályosan pontos címadás és az illusztratív ábrázolás Kiss Bálint más történeti kompozícióihoz hasonlatosan történelmi hitelességet sugall. Viszont a sorstárs gályarab-prédikátorok egykorú emlékirataiból tudjuk, hogy a családtagok és a rabok személyes érintkezése kizárt volt. A kép témájának forrását a festő édesapjának, idősebb Kiss Bálint szentesi református esperesnek a békés-bánáti egyházkerület történetét feldolgozó, a debreceni Egyházkerületi Levéltárban őrzött kéziratos munkájában találjuk meg. Az 1836-ban írott negyedik kötet 881. és 882. oldalán szól a gályarab prédikátorokról: „A Belgiumi Rendek Mártyrságok emlékezetére mindeniket a' kiszabadult Papok és Tanítók közül nagy ezüst Medáliával megajándékozták - melynek egyik oldalán van egy láncon lévő bárány, mellette egy szabadító Angyal, másikon pedig a' Ruyter hajója. Egy ilyen ezüst Medália van még most is szoboszlói főbíró Foktüi Máté Úrnak, a' férfi ágon már kiholt Néhai Bejei Prédikátor Jablonczai Petes János (ki egy volt a' gályákról haza szabadultak közül) leány ágon lévő Successorának birtokába." Az 1836-ban összeállított anyagot szerzője folyamatosan kiegészítette, így került a margóra a festményre vonatkozó megjegyzés: „Ezen J. Petes Jánosnak a leányától való búcsú vételét a leopoldvári tömlöczbe lefestette, academiai képíró Kiss Bálint, melly most a' Museumi Kép tárban van." Egy gályarab ős különös tiszteletet és megbecsülést parancsol a család iránt még ma is. A Foktűi-Jablonczai családban a férfiág kihaltával a leányág vitte tovább a tradíciót. Az évszázadokat átívelő családi emlékezet kiszínezte a valóságot, s a nemzedékeken át megőrzött medália hitelessé és személyessé tehette a családi hagyományt. Kiss Bálintnak sem volt oka kételkedni a történet hitelében. De mi hívhatta elő emlékezetéből a minden bizonnyal több mint tíz éve ismert történetet? Hiszen az 1844. november 13-án V. Ferdinánd által szentesített törvényekkel a protestánsok közjogi helyzete rendeződött. Nem egyházi kérdésről van tehát szó. 1844 őszén Metternich kancellár javaslatára a kormány az országgyűlés konzervatív többségének biztosítása érdekében a főispáni méltóságot kormányhivatallá változtatja át. Az adminisztrátori rendszer országszerte tiltakozást váltott ki. Jókai Mór 1869-ben, a levert szabadságharc huszadik évfordulójára emlékezve, A kőszívű ember fiaiban állít negatív „emlékművet" Rideghváry Bence alakjában a
