Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - IX. A birodalmi patriotizmus és a magyar történelem

volt azoknak. A képsorozat amellett hogy a magyar történelemből kiragadott mozzanatokat mutat be, a képaláírásokat egybeolvasva összefüggő történetet is ad az olvasó kezébe. A magyar történelem Wenzel leírásában olyan kerek elbeszéléssé alakul át, melynek emelkedő íve, konfliktusokon átvezető kibontakozása, morális és politikai magyarázata és értelme van. Az elbeszélésből kiviláglanak a magyarok ősi erényei - mint Wenzel nevezi: „ősjelleme" - mind az ország alkotmányos berendezkedésében, mind pedig annak politikai fejlődésében. Wenzel a kortárs történetírókhoz hasonlóan a krónikairodalom, s különösen Béla király névtelen jegyzőjének elbeszélései alapján a magyar történelem kezdeteit a hun-magyar előidőkbe helyezi. Wenzel, nem tagadva meg jogtörténeti érdeklődését, már itt is külön hangsúlyt helyez a magyar alkotmányos jogok fejlődésének bemutatására. Ennek felel meg a sorozat első lapja: Almus, az első herceg választása, s a képen ábrázolt vérszerződés-jelenet, mint az első nemzeti konstitúció képe, amely Wenzel magyarázatában mintegy megpecsételése a vezérek öt pontban megfogalmazott szerződésének: 1. fővezérüket mindenkor Almos nemzetségéből választják, 2. mit közös erővel szereznek, közös legyen mindannyiuknak, 3. azok, akik Almost választották, ne mellőztessenek az igazgatásból, 4. ha az utódok közül valaki hűtlen lenne Almoshoz, „vére ontassék", 5. ha Almos vagy a többiek megszegik az esküt: „átok feküdjék rajta". Ehhez a jogtörténeti vonulathoz tartozik még Wenzel leírásában a pusztaszeri gyűlés is, mely az első „népgyülekezet" volt („ein Vorbild der späteren Reichstage"), valamint Szent István megkoronázása, amely a történetíró előadása szerint egyben az ország lakosainak a főemberekkel kötött „új frigy"-ének jelképe, amelyhez hozzá tartozik az ország 72 megyére való tagolása is. A magyar jogfejlődés csúcspontja az aranybulla. (Magyarország alkotmánya az aranybullában nyeri el fő alaptörvényét. Az e fejezethez tartozó Geiger-rajz címe: II. Endre átadja az egybegyűlt magyarországi rendeknek az arany bullát 1222.) A jogfejlődésnek ehhez a rajzához illeszkedik a Magyarország nemzetiségi viszonyainak, valamint a csatlakozott országoknak a története is. Wenzel már Árpád bejövetele kapcsán nemcsak az itt talált „tót, bolgár és román" őslakosságról beszél, hanem az őslakos és rokon „hunn" székelyekről is, akik még Etele (Attila) halála után vonultak a hegyek közé. Ezzel a történettel kapcsolatos Geiger képe, amely az országhódítás eseményei helyett az ország szimbolikus birtokbavételét mutatja be, azt a jelenetet, midőn Zalán követei Árpádnak viszont ajándékaikat adják, mármint földet, vizet és füvet. „Ez jelképi (symbolica) birtokbavétele volt az országnak, melly a fegyver által történtet, a valódit megelőzte", teszi hozzá a történész szerző. Az ország birodalmi jellegének ősiségét, Magyarország és Erdély egybetartozását fejti ki az Erdélynek egyesítése Magyarországgal című fejezet. Ezt illusztrálja az a jelenet, midőn a pogánysághoz ragaszkodó és legyőzött Gyulát István király fogolyként, ám barátsággal fogadja. Wenzel szerint ezáltal „Erdélynek állása megváltozott", azaz ezen időtől fogva (1002) az Magyarországhoz tartozott. Jól kitapinthatók e történeti mozzanat hangsúlyozásában Wenzel politikai nézetei is: minden bizonnyal az évtizede zajló uniós vitákban Erdély és Magyarország egyesítésének híve volt. (VI. kép: Szent István és Gyula erdélyi fejedelem családja, 1002.) Még világosabban fejezi ki a magyar birodalmi gondolatot a XI. rész címe: Magyarhon, mint anyaországa sok szép tartományoknak, mely fejezethez tartozó rajz félreérthetetlenül utal a magyar nemzet primátusára: A horvát nemzet nagyjai hódolnak Kálmán királynak, 1102. Wenzel leírásában a legjelentősebb hangsúlyt a magyarok „nemzeti ősjellemének" bemutatása kapja. Ezen „ősjellem" eredendően békére, megegyezésre törekvő, ezért a belviszályok szítói méltán nyerik el büntetésüket (Vata lázadása, 1049 - Aradi gyűlés, 1131), a béke megtartásához azonban az uralkodóknak maguknak is alkalmazkodniuk kell a nemzet ezen ősjelleméhez. Wenzel példát is felhoz: III. Béla intézkedései jótékony hatással voltak az országra, mivelhogy „a király minden rendeléseit gondosan iparkodott alkalmaztatni hű magyarjai nemzeti jelleméhez" (XIII. fejezet). A nemzeti ősjellem történelmi megnyilatkozásai közül Wenzel az Imre király fogságba teszi Endre öccsét, 1203 jelenetét idézi fel Geiger irónja segítségével, mely A magyarhon nemzeti ősjelleme biztosítja további ép fennmaradását az országnak című fejezet illusztrációja (XIII). Wenzel magyarázatot is fűz a históriai jelenet efféle, mélyebb szimbolikus értelmezéséhez: „Azt vették észre a jelesb történetírók, hogy a magyarok jellemében van egy vonás, mely mintegy vele született a nemzettel, és ősektől örökségül hagyva... biztosítója... politika létök ép fennmaradhatásának. Ez azon különös tisztelet a király szentesített személye és a királyi család iránt" (Wenzel kiemelése), melynek szép példáját nyújtja az Árpád-ház története. Ezekben a sorokban persze nem nehéz felfedezni a szerzőpáros lojalitásának gesztusait, s talán éppen az album ezen utalásai is vezettek Geiger és Wenzel udvari kapcsolatainak elmélyüléséhez. (Geiger 1844-től a főherceg Ferenc József, majd Ferdinand Max és Karl Victor házi rajztanítója, Wenzel pedig már 1836-tól tanítóskodik József nádor Sándor nevű fia mellett, később pedig mindketten akadémiai, illetve egyetemi állásokat nyertek.) Wenzel történelem-interpretációjában, az uralkodóhoz fűződő lojalitásán túl, minduntalan hangsúlyozza a magyar históriai jogok primátusát, kifejezést adva azon meggyőződésének is, miszerint a magyarok támogatása az egyik alapja a Habsburg-ház uralmának. Ennek példájául a marchfeldi csata eseményeit hozza fel. (XVI. fejezet: „A magyarok első érintkezése a Habsburgi házzal, 1278. aug. 26.") Mint írja: „az itt kivitt győzelem révén a Habsburgok számára az ausztriai és stájer hercegség biztosítva volt". Meg kell jegyezni, hogy ez volt az a pont, ahol Wenzel műve leghamarább elavulttá vált. A szabadságharc után, az abszolutizmus idején ugyanis nem lehetett sikere az olyan történeteknek, miszerint a magyarok segítségének lett volna köszönhető a Habsburg-ház szerencsecsillagának felkelése. Horváth Mihály nyomán inkább a szomszédok, a „németek" rablásairól és álnokságáról esett