Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - VIII. Az archeológiai érdeklődés kezdetei - Kiss ERIKA: „Történelmi" kiállítások a 19. században

ban felbukkanó régészeti leletek álltak figyelmük középpontjában. Ezek mellett a 18. század végétől az érmészet, a pecséttan és az epigráfia foglalkoztatta a régészet műkedvelő és hivatásos művelőit. Az iparművészet körébe sorolható tárgyi emlékek iránti érdeklődés elsősorban a század második harmadától éledt fel. A fennmaradt műtárgyak megismerése, leírása itt is elsőrendű fontosságú volt. Az egyes emlékek megtekintése, megismerése azonban komoly feladatok elé állította a szakembereket és a műkedvelőket egyaránt. Elsősorban a közlekedés nehézkessége, illetve a rendelkezésre álló reprodukciós technikák, főként a fényképezés körülményessége miatt. Éppen ezért van szükség a tanulmányozás lehetőségének „mesterséges" módszerére, a másolatgyűjteményekre is. „Régi eszme volt az, hogy csak eredetieket szabad vagy kell a múzeumokban kiállítani; mai nap egészen másképpen gondolkodik a világ, mely a múzeumokat nem holmi ritka, de eredeti remekek hézagos tárházának tekinti, hanem amennyire csak lehet, rendszeres és tökéletes sorozatok szerzése és felállítása segítségével az összehasonlítást és tanulmányozást akarja elősegíteni."

2 Másolatok azonban csak már ismert művekről születhetnek. A hazai emlékanyag jó része viszont ekkor még a szakma előtt is rejtőzködött, felkutatása sürgető volt. „Hol mint nálunk, ezen irányban még oly kevés tétetett, szükséges, hogy legalább a fennlévő anyagot gyűjtsük, azt sorozzuk, határozzuk, leírjuk. Majd jön az, vagy majd föllépnek azok, kik arra hivatvák, hogy belőle rendszert alapítsanak, a hamisat az igaztól, az utánzást a valóditól, a másoktól vettet a miénktől megkülönböztessék. [...] Nagy mérvben és öntudatunk méltó kifejlesztésével történhetnék ez egy nagy magyar régészeti kiállítás által."

3 Bár 1862-re terveztek egy régiségkiállítást, az első ilyen bemutató csak 1865-ben jött létre, Rómer Flóris rendezésében. A természetvizsgálók pozsonyi gyűlése alkalmából Magyarország nyugati vidékeiről, egyházi és magángyűjteményekből származó műveket mutattak be.

4 Az 1862-re tervezett kiállításra a gyűjtésből befolyt összegből csak néhány szekrény készült el, melyeket a Nemzeti Múzeumnak az 1870-es évek elejétől folyamatosan kiépülő, megnyíló állandó kiállítási termeinél használtak fel. 1867-ben a Képzőművészeti Társulat termeiben - az Akadémia képtárában - több magyar gyűjtő mutatta be régészeti és művészeti gyűjteményének darabjait. Köztük volt Pulszky Ferenc, Ráth György, Andrássy Manó, Batthyány Ödön, a Zichy és Esterházy családok. A közönség lelkesen fogadta a kiállítást, különösen, hogy arra nyáron került sor, amikor a Nemzeti Múzeum nem látogatható.

5 A Múzeum ugyanis születése óta küszködött a bemutatás, később az elhelyezés problémájával. Működése korai szakaszában a hely hiánya, később a szinte rendszeressé váló menekítések - napóleoni háborúk, árvíz, forradalom - nehezítette működését. Csak az 1870es évek elejétől vált rendszeresen látogathatóvá, a nagyközönség által is „rendeltetésszerűen használható" közintézménnyé. A helyzet rendezésében oroszlánrésze volt Pulszky Ferenc igazgatónak és az Érem- és Régiségtár őrének, Rómer Flórisnak, aki „szakmáját mint apostol országszerte megkedveltette [...], érdeklődést ébresztett a haza múltja iránt".

6 A szakma és a közönség részéről is megfigyelhető várakozás tehát szinte előkészítette az 1876-os kiállítást. Különösen, hogy 1867-ben Párizsban, 1873-ban pedig a bécsi Világkiállításon mutatkoztak be nagy sikerrel a hazai gyűjtemények. Az elsőn a Nemzeti Múzeum anyagából válogatott ötvösművek először irányították a figyelmet a magyarországi művességnek erre a területére, a bécsi tárlaton pedig magán- és egyházi gyűjtemények tárgyai keltettek élénk visszhangot. A két külföldi bemutatóhoz készült katalógus a szakma felkészültségét mutatta egy hasonló, hazai kiállításra.

7 A „szakférfiak" azonban nem csupán régiségtani szempontból támogattak egy hazai nagy kiállítást. A Nemzeti Múzeumból kinövő Országos Iparművészeti Múzeum 1872 óta létezett, de még önálló kiállítás, helyiségek nélkül. Gyűjteménye lendületesen formálódott, nem utolsó sorban az 1873-as bécsi kiállításon vásárolt műtárgyakkal bővülve. Az iparművészeti gyűjtemény különválásának hátterében az 1851-es londoni világkiállítás után, a South Kensington Museum létrehozását eredményező mozgalom állt. A kor kézművességét, a nagyközönség és az iparosok ízlését ostorozó szakemberek megoldásként a hiteles, „jó", az „igaz elveket" (true principles) hordozó tárgyak bemutatásában, azok nevelő erejében bíztak. Válogatott művekből álló gyűjtemények létrehozásával a jó ízlést és az ipar fejlődését akarták előmozdítani. Az 1876-os kiállítás iratai szerint - kimondatlanul, de ezeknek az elveknek a nyomán az iparosok, művészpalánták, tanoncok kedvezményes belépődíjjal látogathatták a Károlyi-palotát, hogy a kiállított művekből tanuljanak, ízlésük formálódjon." Az említett régészeti, művészeti, iparművészeti célokon túl azonban legalább ilyen fontos volt a kiállítás címében is jelzett történelmi jelleg. A korabeli sajtó is elsősorban ezt emelte ki a kiállításról szólva: „És mindezek a tárgyak impozantan fogják hirdetni Magyarország küzdelmes múltját, melyben volt sok szenvedés, de volt dicsőség is elég".

9 A katalógusban *-gal jelölt, „különösen figyelemre méltó tárgyak" között is elsősorban nevezetes történelmi személyiségekhez fűződő tárgyakat találunk.

10 A kiállítási felhívásban feltűnő, hogy képzőművészeti műveket, festményeket, szobrokat nem is vártak a szervezők. A beküldött művek között voltak művészi értékkel bíró antikvitások és a raritások körébe sorolható tárgyak is. Ez utóbbinak ereklyeszerűen kiállított változatai József nádor és Széchenyi István személyes használati tárgyai, melyet az utódok bocsátottak rendelkezésre. A kiállításra végül bekerült képzőművészeti alkotások közül egyedül Esterházy herceg Leonardo-kartonját emelik ki, több, azonosítható, ma már jelentősnek ítélt művet figyelmen kívül hagyva." Az elhelyezés módja a tulajdonosok kívánságát, a hagyományos műkedvelő elrendezést követte. A tárlat rendezésében közreműködő Pulszky Ferenc, Bubics Zsigmond, Rómer Flóris az egyes termeket viszonylag tiszta, tematikus egységként kezelte, de az egy helyről, azonos gyűjteményből származó darabokat együtt tartották. Változatos, látványos, valódi gyönyörködést kínáló sza-