Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - VII. Tárgyak emlékezete - KOVÁCS ÉVA: Athéné helyett Malvin? Egy „bizánci" mű a Magyar Nemzeti Múzeumban

magamnak, hogy egyáltalán hol és mikor volt divat a koszorú, vagy a fonatokkal kombinált hajviselet - mert ez a fajta készület megvalósíthatatlan - legfeljebb egy Gorgófő kígyóit rendezhetnék így el. Dehát ezek mégsem kígyók, hanem nagyon is élethűen előadott hajfonatok. Sőt, kissé paróka, ha úgy vesszük, az egész. A homloktól a fülig zárt szalagos vésett rovátkolással díszített kötés fent a homlokon a fonatok alá simul, de végek és csomó nélkül, nem úgy, mint például a cappenbergi fejről mára már elveszett „Herrscherbinde", majdnem uralkodói jelvény legeleje, a kendőből sodort fejdíszt idéző diadémok a fejjel egybeöntött csomója. Most jött el az ideje, hogy jelezzük, nemcsak ez az egyetlen megmagyarázhatatlan motívum a fejen. Nem tudni miből formálódott a lapos, keresztben rovátkolt kettős fogantyú, amit olyan finoman szorít csonttalan ujjaival a nyakához, s ami egymás felé tartva egyesül a tarkó és fejtető között középtájt. Mellé két inda szorul, szabályos, leveles végű kacsai szimmetrikusan díszítik a szabad felületeket, a ruházatot és a cizellált hajzatot. Nyúlványai összetartják a fogantyú lapjait, hirtelen nyolcassá görbülnek, majd talapzattá alakulnak a fejtető figurális csoportjában kezdődő, mindenesetre sokkal nagyobb léptékű növényi képletek számára. Bár a kézöntő edények fogantyúi igen változatosak. Magam nem ismerek másik kettőset, de ezenkívül sok változatot. Egyszerűt, vagy az ábrás-edények erre alkalmassá tett tartozékát, egy madárszörny marokra fogható farkát például, vagy a kicsi zenészt a Magyar Nemzeti Múzeum bús, Krisztusképű kentaurja hátán, vagy a gyakori nyújtózkodó szörnyet, sárkányt, ezt az igen ősi, szívóséletű fogantyú és kiöntőcsőr motívumot igen. A „lignage" Ha nem is a stíluskritikai analízis szokásos módján, de egyfajta eredményre - úgy gondoltam - eljutok a részletek tanulmányozásával. Mindenképpen el kell, hogy árulja származási helyének és idejének jegyeit, hiszen valahol és valamikor elkészült. A készítő tudta, hogy vannak emberfej alakú vízöntő edények, habár igen nagy ritkaságnak számítanak; talán tudomása volt a néhány klasszicizáló fejereklyetartóról is - de nem volt, nem lehetett tudomása egyetlen ilyen jellegű női fejről sem. Munkája, akárhogy is vesszük, hiánypótló. A cappenbergi különös császárábra mellé, vagy a legutóbb, a Hohenstaufen-kiállítás alkalmával összeállított „maastrichti csoport" tagjaként besorolva; ha ezek ma már nem is győznek meg mint analógiák, talán mint a kompendium forrásai hasznosíthatók; nem párhuzamok, hanem a részletek példaképei. Mint láttuk, igen is meg nem is. Amire bőségesen volt példa, tudniillik a csimbókosan göndörödő hajviseletre, az itt alkalmazhatatlan volt. A melki apátság copfos-koronás Szent Kálmán-feje, az oxfordi Ashmolean Museum női fejereklyetartója vagy a hildesheimi Szirén-akvamanile fejhez és nyakhoz simuló lapos varkocsai elkerülték a készítő figyelmét. Erre a különös vendéghajfarkincákból álló girland-kompozícióra ugyanis a 12-13. században nem találunk példát.