Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - VII. Tárgyak emlékezete
247. kép) és a rieti székesegyház kincstárában őrzött díszserlegek egyike (MIHALIK, ALESSANDRO: Le coppe ungheresi del Duomo di Rieti. Corvina 8 [1928] 37, fig. 6.) érdemel különös figyelmet. Az előbbit a kutatók egyöntetűen magyar munkának vélik, az utóbbi magyarországi eredete mellett hitelesnek látszó történeti adatok szólnak. Az analóg műtárgyak többségét az újabb német szakirodalom a nürnbergi ötvösség emlékei közé sorolja, többé-kevésbé megalapozottan. Figyelemre méltónak tartjuk azonban, hogy a két legszembetűnőbb analógia - egy-egy díszserleg a wachendorfi kastély kincstárában, 1480 körül, illetve a párizsi Musée Clunyben, a 15. század végéről - közül az utóbbi magyarországi eredetű (a 19. század nyolcvanas éveiben az egykori Rothschildgyűjtemény őrizte). A közép-európai gótikus ötvösség legújabb, nagyszabású, tudományos igényű feldolgozása (FRITZ 1982) pedig megfontolandó lehetőségnek tekinti azt a vélekedést, miszerint a kulacs egy magyarországi műhely alkotása. Mindezt tekintetbe véve azt a véleményt tartjuk elfogadhatónak, miszerint a magyarországi lokalizálás legalább annyira valószínűsíthető, mint a német kutatók többségének véleménye, akik a kulacsot egy nürnbergi műhelynek tulajdonítják. A pompás ötvösmű meghatározását minden bizonnyal megkönnyítené, ha tudnánk, hogy miféle ornamens - vélhetően a megrendelő személyére utaló családi címer - szerepelt eredetileg az előoldal és a hátoldal centrumában, azokon a helyeken, ahol jelenleg az utólagosan applikált Esterházy-címer látható. Erre, azaz a műtárgy 1642 előtti állapotára vonatkozóan azonban sajnos semmiféle információ nem áll rendelkezésünkre. Bizonyos támpontunk van azonban, amely alapján - úgy véljük - rekonstruálható a díszkulacs 16. századi históriájának egy érdekes „állomása". Az ötvösműhöz ugyanis egy fából készült, bőrrel bevont tok tartozik, amely szerencsés módon máig fennmaradt (IM, ltsz.: 51.1306), s amelynek vaknyomásos díszítése, főként kétszer ismétlődő évszáma és poncolt feliratai igencsak figyelemre méltók: „EMERICUS FORGÁCH 1593", illetve „CATHARINA DUCISSA SAXONIAE 1593". Kézenfekvőnek tűnik az a feltételezés, miszerint a kulacs különös igényességgel megmunkált tokját a megnevezett két személy - Forgách Imre (1539-1599), Trencsén grófja és az ő harmadik felesége - készíttette, akik tehát a jelzett időpontban bizonyára a műtárgy birtokosai voltak. A feliratot ugyanakkor meglehetősen talányossá teszi az a tény, hogy az utóbbi név viselője - Katalin Szidónia, szász-lauenburgi hercegnő, II. Ágost szász választófejedelem unokahúga - 1593-ban már nincs az élők sorában. E körülmény azonban, meggyőződésünk szerint, módot ad a felirat értelmezésének pontosítására. Megengedi ugyanis azt a lehetőséget, miszerint az évszám egy tulajdonosváltozás - illetve egy erre irányuló szándék - dátumát jelöli, ugyanakkor kizárja azt a vélekedést, mely szerint a díszkulacs 1593-ban került volna a trencséni várúr és az ő felesége birtokába. Valószínűnek tűnik tehát, hogy az évszám egy (tervezett) ajándékozás idejére utal, annak időpontját örökíti meg. Vajon sor került-e egyáltalán erre az adományozásra, s ha igen, mely alkalomból, s kit illethetett (volna) ez az impozáns ajándék - erre vonatkozóan semmiféle adat nem áll rendelkezésünkre. Abból a tényből viszont, hogy a díszkulacs tokján, Forgách Imre neve mellett, az ő - immár négy éve halott - feleségének neve és titulusa is szerepel, további fontos következtetés adódik. Erre, azaz a „Catharina Ducissa Saxoniae"-felirat megjelenésére ugyanis csupán egyetlen elfogadható magyarázat kínálkozik. Nevezetesen az, hogy a műtárgy korábban Forgách Imre és a szász hercegnő közös tulajdona volt, s ily módon az ő házasságkötésük - 1585. szeptember és Katalin Szidónia halála (1589) közötti években kellett a grófi rezidenciára, a trencséni vár kincstárába kerülnie. Ennek alkalma alighanem valamely jeles, sőt kiemelkedően jelentős esemény lehetett. A szóban forgó rövid, mindössze négyéves időszakot, annak „krónikáját" tekintetbe véve egyetlen ilyen eseményről van tudomásunk. Ez pedig maga a nevezetes menyegző, Forgách Imre gróf és a szász hercegkisasszony kézfogója, amelyen - s az azt követő lakodalmi ünnepségeken - számos főrangú vendég vett részt. Utóbbiak között találjuk a krakkói királyi udvar követét, aki magát a lengyel uralkodót, Báthory Istvánt - Forgách Imre rokonát, anyjának unokatestvérét - képviselte. Csábítónak tűnik a feltételezés, miszerint e nagyértékű, pompás ötvösművet e legátus nyújtotta át az ünnepelteknek, éspedig királya, Báthory István ajándékaként. Annál is inkább, mivel a kulacsról, kiemelkedő anyagi értéke, súlya és mérete okán, nagyon is elképzelhető, hogy korábban valamely uralkodói kincstár dísze volt. E hipotézist azonban, mármint annak feltételezését, miszerint Báthory István lehetett az adományozó, egy további fontos körülmény alaposan megingatja. Aligha hihető ugyanis, hogy ebben az esetben a becses műalkotás eredete, ajándékozójának személye utóbb feledésbe merült volna. Márpedig a díszkulacshoz, melynek korábbi provenienciája - megalkotása, s az azt követő száz év megannyi, bizonyára fordulatos eseménye - ismeretlen, semmiféle Báthory Istvánnal kapcsolatos tradíció nem fűződik. Mindezek a tények és megfontolások, közvetett módon, egy másik, igen kézenfekvő lehetőség mellett szólnak. Nevezetesen azt valószínűsítik, hogy a műtárgy Katalin Szidónia hozományával, annak kiemelkedően becses darabjaként jutott a trencséni vár kincstárába, 1585 szeptemberében. Ennek alapján feltételezhető, hogy korábban a szász választófejedelmek drezdai kincstárát gazdagította. Elképzelhető továbbá, hogy valamiféle mindeddig nem tisztázott - magyar vonatkozása is lehetett (esetleg a készíttetője vagy korábbi birtokosa netán birtokosai - révén), s hogy kiválasztását és Magyarországra küldését talán ez a körülmény is indokolhatta. Mindezekre a kérdésekre további, ma még ismeretlen adatokra támaszkodó, módszeres kutatások adhatnak majd választ. A kulacs tokjának elkészíttetése, főként pedig az azon szereplő évszám - az ott megjelenő nevekkel összefüggésben - meggyőződésünk szerint arra utal, hogy az idő
