Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - VI. A történelem késő reneszánsz és barokk képei
dozatvállalás, a hősi halál nem céltalan és nem hiábavaló. A lováról lebukott ifjú vitéz küzdelme immár eldőlt, személyes életsorsa, mintegy a szemünk előtt, lezárult és megpecsételtetett. Halála azonban egyszersmind dicsőséget, hírnevet és felmagasztosulást jelent: a nemesi nemzet és az egyetemes kereszténység héroszai közé emeli őt. Személye, példaadó hősiessége ékesszóló bizonyíték, egyértelmű tanúságtétel arról, hogy a haza védelmezői - az Esterházy családnak a vezekényi harcmezőn elesett négy tagja, továbbá, általánosabban értelmezve, a magyar rendek - betöltik vállalt történelmi küldetésüket: életük feláldozása árán igyekeznek gátat vetni a pogány világbirodalom hódításának. A vezekényi harc - az egykori Bars vármegye területén (a mai Szlovákiában), a Vág folyó mocsaras partvidékén megvívott, balszerencsés kimenetelű ütközet - és annak hősei ilyen értelemben vonultak be az Esterházyak „családi mitológiájába", s egyszersmind a kortársak kollektív emlékezetébe. Bár e csata aligha sorolható a magyarországi török háborúk nagy horderejű hadi eseményei közé, dicső emlékezetük nemzedékeken át, hosszú ideig fennmaradt, miként azt, egyebek között, Berzsenyi 1797-ben írt, ismert és gyakran idézett ódája is igazolja. S hogy ez így történhetett, abban a 17. századi történeti krónikák szűkszavú, tömör említései - például: Theatrum Europaeum, VII. Frankfurt 1685, 295-296. - mellett kortárs irodalmi művek is játszhattak némi szerepet (bár ezek - Zrínyi Miklós eposzi hangvételű, rövid írása, valamint Caspar Jongelinus tudós idézetgyűjteménye - soha nem jelentek meg nyomtatásban, sőt kéziratos formában is csupán az utóbbi maradt fenn). Mindezeknél jelentősebb azonban két, Augsburgból származó műalkotás, amelyek között, a megrendelés körülményein túl, egyéb sajátos összefüggés is kimutatható: elkészítésük ugyanazzal az eseménnyel, nevezetesen a vezekényi csata második évfordulóján megtartott ünnepi megemlékezéssel áll (részint közvetlen, részint áttételes) kapcsolatban. Magának az eseménynek, amely a nagyszombati egyetemen zajlott 1654. augusztus 26-án, sajátos aktualitása is volt. A hősök példaadását és dicső emlékét megidézve a nagyhírű tanintézet elöljárói, professzorai és diákjai eme ünnepség keretében köszöntötték és búcsúztatták a tanulmányait ott befejező, az idő szerint huszonegy éves Esterházy Pál grófot, a Vezekénynél elesett Esterházy László testvéröccsét. Bőséges feliratai, szöveges információi révén félreérthetetlenül tudósít minderről az említett két műalkotás egyike, a nagyszombati egyetem 1654. évi tézislapja, amelynek rézmetszetű illusztrációját az augsburgi Melchior Küsel kivitelezte. Amit ez a részletgazdag grafikai lap nyíltan és egyértelműen hirdet, ugyanazt fogalmazza meg végső soron - a profán apoteózis műfaji sajátosságait követve, s részben a vizuális allegória nyelvén - a másik említett műalkotás, éspedig az itt bemutatásra kerülő ötvösmű. Az impozáns méretű dísztál, amelynek hangsúlyos ábrázolása Esterházy Lászlót, az ő haláltusáját jeleníti meg, s amely ugyanakkor az ő testvéröccsét, a família ifjú sarját is mintegy „megidézi". Igaz, ezúttal nem „valóságosan", azaz portrészerűen - amint a tézislap keretdíszén látható -, ám ugyancsak félreérthetetlenül, éspedig egy olyan „szerepben", amely őt mint dicső ősök és elődök méltó örökösét, az ő harci erényeik valódi és egyedüli letéteményesét állítja elénk. S hogy e szerep nem érdemtelenül, sőt, az isteni gondviselés akaratából hárult rá, továbbá, hogy személyes küldetése nem kevesebb, mint eme megörökölt erények követése és kiteljesítése - minderre egy leleményes és célzatos képi megoldás utal. Az nevezetesen, hogy a lebegő putVI-21
