Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - MIKÓ ÁRPÁD: Imago historiae

EGYKORÚ TÖRTÉNETI MUNKÁJÁBÓL ISMERJÜK, MELY AZ ELŐCSARNOK ÉRCKANDELÁBEREKET HORDÓ OSZLOPAIRÓL KÜLÖN IS MEGEMLÉKEZIK. A HAJDANI KIRÁLYI KERT HELYÉN FELÁLLÍTTATTA BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROS KÖZÖNSÉGE, HOGY HIRDESSE A NAGY KIRÁLY VILÁGSZERTE ISMERT MŰPÁRTOLÁSÁNAK EMLÉKÉT. 1926. A gesztus is beszédes; a szövegben pedig mindaz összesűrűsödik, ami a Mátyás-tradícióból napjainkig él. Amikor ezt az oszlopot felállították, nem hitték, hogy antik volna. Horváth Henrik Mátyás korinak tartotta,

8 Balogh Jolán viszont újkorinak vélte, s úgy gondolta, nem tartozott az Aula (vagy Villa) Marmoreához.

9 Pedig ókori oszlop lesz ez, s az sem kizárt - ezt ma már, Mátyás király antik kőgyűjteményének alaposabb ismeretében

10 talán fölvethetjük -, hogy valóban a legendás Márványvillából származik. Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy a savariai gránitoszlopoknak sem csupán hitbuzgó interpretációja létezett. A 18. században például Kenedics József (1753-1809), Vas vármegye mérnöke a város piacán heverő hatalmas oszlopoktól megihletve egy savariai diadalív képzeletbeli rajzát készítette el; 1837-ben pedig a város a Nemzeti Múzeumnak adományozta a még meglévő oszlopokat.

11 Magában Jakon is van egy első világháborús hősi emlékmű, amelyhez ugyanolyan antik oszloptöredéket használtak föl, amilyen ma a templommal szemben áll.

12 Szombathelyen pedig, az Iseum leomlott porticusának az 1960-as évek elején újra felállított, hét méter magas gránitoszlopai éppenhogy a város ókori egyébként pogány ókori -, eredetét hirdették, amivel minden település a Római Birodalom hajdani területén szívesen büszkélkedik ma is. Mi több, az Iseum újonnan fölállított oszlopsora nemcsak a város, hanem a magyar műemlékvédelem diadaljelvénye is volt; a helyreállítási módszer méltán kapta az anastylósis nevet.

13 Végezetül pedig, hogy a kör teljes legyen, hadd emlékeztessünk a magyarországi antik oszlopok közül arra, amely ma is ott áll a Nemzeti Múzeum kertjében, arra, amely egyenesen a Forum Romanumról érkezett oda 1929-ben. Az ünnepélyes anastylósison az egész akkori magyar állami vezetés részt vett. A márványoszlop a Forum Pacis romjai közül származott, s felállítását - a 48-as szabadságharc olasz légiójának emlékére - a Korvin Mátyás Magyar-Olasz Egyesület kezdeményezte, abban az időben, amikor „a régi római erények szellemében újjászületett olasz nemzet megújítá testvériségét a magyarral".

14 Az oszlop nemrég elhelyezett új felirata - damnatio memoriae - erről persze mit sem tud. Különös, de sokan vannak, akiket nem érintett meg a pogány-antik hagyomány félelmetes ereje. Semmi nem tudja az európaiak számára világosabban megmutatni, hogy zsidó-keresztény világunkon kívül is lehetséges a teljes emberi lét. Ráadásul - miközben az olymposi derű és az életöröm visszahozhatatlanul a múlté lett - a pogány démonok a Navis Ecclesiae oldalvizén hajózva eljutottak a máig. Most azután nem könnyű a kirekesztett, körülöttünk ólálkodó démonokkal szembenézni. Kevesen élték ezt át olyan drámai módon, mint Carl Gaspar Jung, aki soha nem tudott - soha nem mert - elmenni abba a városba, amelynek ókori romjai, szobrai nélkül soha nem született volna újjá az európai művészet: Rómába. Megrendítő élményeire - élete vége felé - így emlékezett vissza: „Sokat utaztam életem során, és szerettem volna Rómába is elmenni, de valahogyan nem éreztem magam alkalmasnak e város benyomásainak befogadására. ... 1917-ben Genovából hajón utaztam Nápolyba. A fedélzeti korlátnak támaszkodva álltam, amikor Róma mellett siklottunk, a part vonalát követve. Az ott Róma! A város, régi kultúráknak még ma is füstölgő és izzó tűzfészke, bezárva a keresztény és napnyugati kLiltúra gyökérrendszerébe. Ott még teljes pompájában és elvetemültségében van jelen az eleven ókor. Mindig csodálkoztam azokon, akik úgy utaztak Rómába, mint mondjuk Párizsba vagy Londonba. Esztétikai szempontból természetesen mindegyiket lehet élvezni, de ha az embert minden pillanatban lelke mélyén érinti meg az a szellem, amely itt uralkodott, hogyha itt egy falmaradvány, ott pedig egy oszlop tekint rám az imént újra felismert arcával, az mégiscsak más. Már Pompejiben is beláthatatlan perspektívák tudatosultak bennem, és olyan kérdésekkel kellett szembenéznem, amelyek meghaladták képességeimet. 1949-ben, már öregen, be akartam pótolni, amit elmulasztottam, ám ekkor jegyváltás közben eszméletemet vesztettem. Ekkor a római utazás tervét egyszer s mindenkorra elejtettem."

15 Nem állítom, hogy a kaland veszélytelen, mégis - úgy gondolom - bátran bele kell nézni abba a tükörbe, amit a pogányság, vagy - quod Deus avertat - maga a Gonosz tart elénk. Talán nem is kellene annyira tartanunk a tudattalanból elősétáló szörnyektől. Az igazán félelmetes démon ugyanis immár nem a képzelet naiv ördöge, hanem az, amelyik a fölhalmozott tudásból születhet meg, ahogy Foucault írja: „a fehér lapokon feketéllő írásjelekből..., egy csukott, poros kötet rég elfeledett, ám nagy hirtelen kirajzó szavaiból; fokozatosan áll össze a néma könyvtárban, ahol fegyelmezett, hatalmas oszlopokban sorakoznak a legvalószínűtlenebb világokra nyíló könyvek... Az ember már nem a szívében hordozza a fantasztikumot, nem is a természet abszurditásában találja meg, hanem a pontos tudásból meríti..."

1

'

1 A modern démonok tudós szövegkiadásokból, műemlékek precízen leírt részleteiből, reprodukciók reprodukcióiról lépnek elénk. III. Mátyás király all'antica arcképei A londoni British Library Horatius-corvinájának címlapjával szemben, az első, megíratlan pergamenlap hátoldalán profilportré látható: tagolatlan kék háttér előtt balra tekintő, lombkoszorús férfi képmása. Arcának vonásai szinte teljesen elmosódtak; vállára omló, hullámos, barnásvörös haján zöld levelekből font koszorú ékeske-