Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - VI. A történelem késő reneszánsz és barokk képei

növendékeit. Ebben a felsorolásban ugyanazok a nevek szerepelnek, amelyek a bemutatásra kerülő metszeten, a Schmutzer-testvérek alkotásán, a címerek körirataiként olvashatók. Ezen az azonosságon, s mindezeken az említett korrespondenciákon túl létezik azonban egy további összefüggés is a két, különböző műfajba tartozó, ám egyazon esemény alkalmára készült alkotás között. Éspedig olyan összefüggés, amely bizonyossá teszi, hogy a rézmetszet sajátos, „rendhagyó" ábrázolásának világos és pontos értelmezése épp Tarnóczy Menyhért munkája, annak egy fontos részlete alapján lehetséges. A Christianum Suadae Cassoviensis Somnium című mű utolsó, kilencedik fejezetében hat szereplő egymást követő monológjait olvashatjuk. A dicső múlt megidézett alakjai, meghatározó jelentőségű, illusztris személyiségei ők, akik az ország, a nemesi nemzet fennmaradása érdekében fejtik ki megszívlelendő intelmeiket. A monológok e sorozatában, öt magyar szentet követően az Árpád-házi II. András, Magyarország „Jeruzsálemi királya" szól az olvasóhoz. Szavaiból - a halvány, ám világosan felfejthető utalásoknak köszönhetően - félreérthetetlenül kiderül: ő az az uralkodó, akit a római Anyaszentegyház feje szólított harcba, s aki kardjával a kereszténység legszentebb ügyét szolgálta. O volt ugyanis a hadvezére a Szentföldön megvívott ötödik keresztes hadjáratnak, melyet III. Ince pápa kezdeményezett 1217-ben. Érthető tehát, ha személyét a Somnium szerzője részéről megkülönböztetett tisztelet övezi. Tarnóczy ugyanis, műve kilencedik fejezetében nem „csupán" a nemzet panteonjába, de egyenesen annak „szentélyébe", a katolikus vallás magyar szentjeinek körébe emeli be II. Andrást, a jeruzsálemi királyt. Ez a felfogás - amely oly mélyen jellemző a hazai rekatolizáció történelemszemléletére, a történeti múlt jeles alakjainak értékelésében (is) tetten érhető sajátos mentalitására - fogalmazódik meg, a képi allegória nyelvére lefordítva, az itt bemutatásra kerülő grafikai alkotáson. Azon a metszeten, amely kétségkívül az említett művet, annak kilencedik fejezetét illusztrálja, s amely azonban, jegyezzük meg, nem szerepel a Somnium egyetlen ma ismert, fennmaradt példányában (Budapest, Egyetemi Könyvtár, jelz.: Ac 5211). ' Impozáns, ünnepélyes belső térben, a Szentháromság oltalmazó jelképe alatt, ugyanaz a hat figura tűnik fel itt, akik Tarnóczynál egymást követően adják elő intelemszerű monológjaikat. A kompozíció leghangsúlyosabb alakja, a középpontban trónoló apostoli király, az első szent az Árpádok dinasztiájából. O, az államalapító Szent István, a romlás, a hitszegő pártütés felett diadalmaskodik. Jobb lábával az előtte heverő, megtébolyodott fúria mellére tapos, lefelé fordított jogara - a megsemmisítő ítélet jelképe a „Szent király Jobbjában", amelyet a nemzet legendás tisztelete övez - a démonikus, visszataszító figura védtelen, nyitott keblére, a „gonosz szív" irányába mutat. Ezt a beszédes gesztust veszi át és ismétli a mellette álló Szent Adalbert, az esztergomi egyházmegye megalapítója s első püspöke, azaz a keresztény hit hazai meghonosítója. O a földbe tiport szakállas figurára, azaz a hamis prófétára, s ily módon az ellenség által vallott és hirdetett eretnek tévtanok káros voltára és bűnös következményeire mutat rá. Szent István balján fia, Szent Imre herceg, mellette egykori nevelője („mentora"), Szent Gellért püspök tűnik fel: mindketten hagyományos attribútumaikkal - hercegi korona és liliomág, illetve püspöki ornátus, pásztorbottal. Az eddig felsorolt négy figurát - a magyar szentek ikonográfiájának eleven és kötött hagyományai szerint - Szent László és Szent Erzsébet (továbbá esetleg Szent Márton püspök) alakjainak kellene kiegészítenie. A Schmutzer-testvérek metszete azonban csak részben követi ezt az az idő szerint (1731-ben) immár több évszázados tradíciót. A kompozíció bal oldalán valóban az Árpád-ház lovagszentje, Szent László jelenik meg, a vele ellentétes, azaz a jobb oldalon viszont nem a nagylelkű adakozás megtestesítője, Szent Erzsébet, s nem a születési helye okán magyar szentnek tekintett Szent Márton, Tours püspöke, hanem - Tarnóczy művének zárófejezetét, az ott leírt monológok sorát, azok betűjét és szellemét követve - az ország jeruzsálemi királya, II. András kapott helyet. A két szélső figura megformálása, beállítása félreérthetetlenül jelzi: mindketten a Szent István-i örökség folytatójának, kiteljesítőjének szerepét testesítik meg. Szent László attribútumai - pajzs a Győzelmes Mária képével, „Matris avitus honor" felirattal, és jogar mint az uralkodás, az ország feletti hatalom jelvénye az első uralkodó akarataként kinyilvánított, s ily módon szentesített Regnum Marianum eszmét hirdetik. Jól látható ugyanakkor, hogy alakjának, mint a hazai Máriakultusz terjesztőjének és elmélyítőjének ez az ábrázolása némiképp eltér a barokk korban általánossá vált ikonográfiái megoldástól. Az ugyanis Athleta Patriae képében jeleníti meg a keresztény hit diadalmas és rettenthetetlen bajnokát. Ezt a szerepet az őt mintegy „ellenpontozó" jobb oldali figura, a jeruzsálemi király veszi át. II. András alakjában a krisztianizált héroszfogalom, annak éthosza ölt testet. O lesz ily módon a Civitas Dei lovagja, akinek isteni küldetése van. Felkent uralkodóként szent szolgálatot teljesít: a sacerdotium védelmében hívja harcba alattvalóit. Ezáltal, egyfajta keresztény Hercules képében, jogosan „alakítja", viseli azt a szerepet, melyet elődeinek egyike, az Árpád-ház lovagszentje örökített rá. Felemelt jobbjában kardot és rózsafüzért tart - ezek a barokk kor hazai művészetében Szent László attribútumai -, előbbi az áldozatot követelő, kíméletlen harcon szerzett diadal eszköze, az utóbbi, a „szent olvasó", a hit fegyvere a mindennapok lelki tusájában. Som?íium című művének megírása idején az az idő szerint huszonhét éves Tarnóczy Menyhért a kassai egyetem frissen végzett magisztere volt. Latin nyelvű munkájának, a jezsuita elokvencia e hatásos stílusgyakorlatának aligha van számottevő irodalmi értéke. Jelentősége ennek ellenére igencsak figyelemre méltó. Inspirációs forrásként szolgált ugyanis egy karakterisztikus képzőművészeti alkotáshoz, a Schmutzer-testvérek itt bemutatott kompozíciójához. Ahhoz az ábrázoláshoz, amely - szorosan kapcsolódva egy nagy múltú ábrázolási tra-