Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - IV. Illusztrált történelem (14-17. század)

AZ ILLUSZTRÁLT TÖRTÉNELEM U-17. század A középkorban - az írásbeliség akkori műhelyeiben: a kolostorokban, a püspöki és uralkodói székhelyeken a történetírásnak több műfaja virágzott. Legegyszerűbb - és időben is első - formája az évkönyv volt, amelyben nem összefüggő történeteket írtak le, hanem csupán évről évre, szűkszavúan feljegyezték a fontosnak tartott eseményeket. A világkrónikák ezzel szemben már folyamatában láttatták a múlt történéseit; szerzőik magyarázatait áthatotta a megváltásba vetett hit, s az ábrázolt események a világ egyetemes üdvtörténetének részeiként, Isten történelmi terveinek bizonyítékaiként jelentek meg. Az egyes nemzetek történeteit, tagjainak cselekedeteit feldolgozó műfaj, a gesta hasonlóképp egyetemes összefüggésbe illesztette tárgyát; többnyire egy-egy uralkodó alakja köré rendezve beszélte el az eseményeket, és részletesen ismertette a nemzet eredetét is. A magyarországi középkori történetírás ránk maradt alkotásai ugyanebbe a sorba illeszkednek. Béla király névtelen jegyzőjének, Anonymusnak a munkája, Kézai Simon Gesta Hungaroruma, a Képes Krónika szövegszerkesztménye, majd a 15. századi kódexek, illetve a Thuróczy-krónika kiadásai a középkori magyar történetírás legismertebb, sokszor elemzett és méltatott példái. A művészettörténet számára azonban ezek a művek akkor válnak igazán érdekessé, ha illusztráltak is. Ilyen történeti munka nagyon kevés maradt ránk. Egyedülálló, korai példája a Képes Krónika, amelynek a királyi udvar művészeti környezetében készült miniatúrasorozata a kezdetektől, az őshazától kíséri végig Nagy Lajos király uralkodásáig a magyar történelmet. A miniatúrák többnyire a szöveghez illeszkednek, de olykor olyan jelenetet is megörökített a könyvfestő, amelynek nincs írásos forrása. Az illusztrációkon tetten érhető bizonyos történeti színezetű különbségtevés: a honfoglaló, Szkítiából érkező magyarok keleties öltözete látványosan ellentétben áll a nyugati népek viseletével. A kereszténység felvétele után azonban a magyarok már öltözékükben is a nyugatiakhoz hasonultak: Szent László és a kun küzdelmének képén immár a kun visel csúcsos süveget. A világi történeti ábrázolások a következő században is ritkák Magyarországon; a kiállításunkon bemutatott Windecke-krónika - benne Zsigmond király uralkodása jeles eseményeinek képeivel, köztük magyarországiakkal is - nem nálunk készült, hanem német földön. Világi történeti ábrázolások azonban bizonyára voltak nálunk is. Vitéz János esztergomi érseki palotájában falképsorozat mutatta be a magyar uralkodókat a „szkítiai hercegekétől Mátyás királyig, és Mátyás budai palotájában is volt történeti eseményt ábrázoló freskó. Ezek mind elpusztultak. Az illusztrált történeti művek között az 1488-ban kétszer is - Brünnben, valamint Augsburgban - megjelent Thuróczy-krónika fametszetei tették széles körben ismertté a magyar történelem uralkodóit és néhány eseményének ábrázolását. Az uralkodók sora Attilával kezdődött, és Mátyással, a „második Attilá"-val ért véget; a hunok hajdani dicsőségének visszatértét nemcsak szavakkal, hanem a képzőművészet nyelvén is kifejezve. A 15. század utolsó harmadában már Magyarországon is művelt humanista történetírás immár közvetlenül antik mintákhoz fordult, azokat tekintette mintának és felhasználta forrásként a frissen előkerült ókori szövegeket is. Ez a modern - saját korában is magas szintű - történetírás az olasz humanisták nevéhez fűződik. Közülük Antonio Bonfinit, Mátyás király és II. Ulászló udvari történetíróját kell kiemelnünk, akinek monumentális - a magyarok őstörténetétől saját koráig terjedő munkájából ismerte századokon át a művelt világ a magyar történelmet. A 16. században azután a hazai történetírás is megélénkült, a nagylélegzetű kortörténeti művek azonban - például Forgách Ferencé, Szamosközy Istváné, Gianmichele Brutóé - kéziratban maradtak, vagy - mint Oláh Miklósé vagy Verancsics Antalé - el sem készültek. Egyedül Istvánffy Miklós munkája jelent meg a nagy összefoglalások közül, 1622-ben Kölnben, ám metszetek nélkül. A három részre szakadt ország állapota magyarázhatja, hogy ebben a korban miért nem készültek Magyarországon képekkel kísért történeti művek. Pedig a 16. századtól ezeket bőven illusztrálták Európa-szerte; közöttük sok magyar vonatkozású is akadt. A legjelentősebb Hans Hauge zum Freistein Hungern ChroniJqa, amely gyakorlatilag Thuróczy János krónikájának német fordítása, de más könyvekben - például a törökök történetét ismertető összefoglaló munkákban - is vannak magyar tárgyú metszetek, amelyek itthon is ismertek lehettek. Bonfini művének 1545-ös bázeli és 1581-es frankfurti kiadású német fordítása szintén pa-