Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - MAROSI ERNŐ: A magyar történelem képei. A történetiség szemléltetése a művészetekben

tekintette: „Nézzétek a gyors indiánt, amint a szarvas után iramodik! ... így állítja elénk hőseit Homéros, és Akhilleusát főleg lábainak gyorsaságával jellemzi".

72 Winckelmannak a természetellenes modern ruházatról s a modern ember meztelen testének elpuhultságáról szóló megjegyzéseit visszhangozza Berzsenyi dörgedelme: „Mi a magyar most? Rút szibarita váz, / Letépte fényes nemzeti bélyegét...". Ez a „nemzeti bélyeg" lesz a nyelv, kultúra és hagyomány által meghatározott nép ábrázolásának a tárgya. Ez az ábrázolási hagyomány is a távoli múltba nyúlik vissza, de kevésbé az allegóriákkal s a fenséges történelemmel foglalkozó „grand art" tradíciójába, mint inkább a színház, a földrajzi útleírás, a természeti ritkaságok és nevezetességek világába. Egyszóval azokra a területekre, amelyeken a sajátszerű, az idegenszerű az érték: a klasszikus akadémiai műfajelmélet alsóbb régióiba, a zsáner- és a tájkép területére, amelyeknek autonóm értékrendje és a műfajhierarchia alóli emancipációja ugyancsak a 19. század nagy vívmánya. A nemzeti sajátosság megragadásának legfontosabb eszközeit és egyben legtartósabb életű szkémáit az antik oikumenének, „a mi világunknak" a „mare nostrum", a Fö/dközi-tenger környékén megszokott embertípusaitól, természeti környezetétől eltérő egzotikummal foglalkozó irodalmi és illusztrációs hagyománya szolgáltatta. Solinus és Strabón geográfiájának, a Mirabilia mundinak a képi hagyománya még a felfedezések korába is belenyúlt. E tudásanyag tekintélyét a modern természettudományos ismeretek csak fokozatosan szüntették meg. A népeknek eredethelyük természeti viszonyaiból levezetett sajátosságait mindenekelőtt az alkat és a fiziognómiai típus, jellem, szokások, harcmodor és viselet szemléltetik. Az antikvitás is ismerte a népek sajátosságainak klimatikus magyarázatát. E tan nyomán a történeti nemzetek közötti különbségeket elsősorban idegenek vándorlásaira vezették vissza, ezzel megteremtve az összhangot a bibliai teremtéstörténet és a népek sokféleségének tapasztalata között. A magyar nemzeti sajátszerűséget mindez elsősorban a nép orientális eredettudata kapcsán érinti. A keletről jött nép megnevezésére, származtatására, magyarázatára először bizonyára az idegenekkel valamit kezdeni igyekvő környezet keresett a hunokról és szkítákról már ismert etnikai szkémát, s nyilvánvalóan a nyugati műveltség hatása alatt épült be ez a szkéma a magyar önmeghatározásba. Anonymus kifejezetten utal is származástörténetének forrására, a francia Trója-regényre, s Kézai ugyancsak tudós módra, nagy irodalmi ismeretek alapján dolgozza ki a nemesi communitas Attila királyig visszanyúló eredetének elbeszélését. Ez a leszármazáson alapuló történet a rendi nemzet történelme; ennek felel meg a magyar nemzeti harcmodor, fegyverzet és viselet keletiességének megállapítása. Mindezt a nyugati művészetnek az orientális népek jellemzésére elfogadott formulái hangsúlyozták. Nyilvánvalóan kettős eredetű formakészletről van szó: a keleties elemek jelenléte Magyarországon mind a társadalom hagyományőrző részében, mind az itt élő kunoknál, jászoknál stb. hétköznapi realitás volt. A keleties vonások megjelenítésére, kifejezésére pl. a Képes Krónikában, a Szent László-história népszerű képein éppen az Európa-szerte közkeletű formulák szolgálnak.

73 Más példákat is ismerünk arra (pl. keleti utazók úti beszámolóinak illusztrációiban, a valóban az isztambuli török udvarban járt Gentile Bellini által is népszerű képek nyomán, s nem saját helyszíni tapasztalatai alapján ábrázolt egyiptomi mamelukokban és helyszínekben), hogy a népek ismeretének elemei a tapasztalat által még sokáig nem zavartatva éltek tovább.

74 A - modern kifejezéssel - másság, amelyet az etnikai különbség kifejez, egyúttal az időbeli idegenségnek, a történelmi távlatnak a formulájává is alakult.

75 A 15. század végétől kezdve a magyar jelmezű alakok gyakran fokozzák itáliai és birodalmi ünnepségek pompáját, a „Huni" képviselője ott van a Habsburg Birodalom más népei sorában az I. Miksa császárt mint Hercules Germanicust bemutató propaganda-fametszeten,

76 felvonulnak a Diadalmenet fametszetein is. Különbözőségüknek csak egyik oka „nemzeti sajátosságuk"; a másik történelmi ősiségük, hiszen a különös, régi divatú vagy idegenszerű kosztüm gyakran a történelmi távlat kifejezőeszköze. Már a Képes Krónika miniátorai így különböztetik meg a magukat a vezérektől levezető, könnyűlovas harcmodorukra is büszke arisztokrácia tagjait a „kozmopolita udvar" lovagjaitól. A nemzeti viseletű vezérek kultuszának mintaképeit a Mausoleum képei teszik népszerűvé, jelenlétük az ősgalériákban a Képes Krónika családi genealógiáinak hagyományát folytatja.

77 Ez az orientalizáló hagyomány beletorkollott a nemzeti viselettel vállalt azonosságtudat vagy önmegkülönböztetés eszköztárába.

78 A huszárság és a díszmagyar a rendi nemzettudatnak ugyanahhoz a reprezentációjához tartozik, mint a virágének és a verbunkos a zenében. A népnek mint nyelvi-kulturális közösségnek szemlélete a legerőteljesebben a népzene kultuszában és kutatásában bontakozott ki. Abban a 20. század eleji felismerésben, hogy a paraszti társadalom őrzi a legérintetlenebb, hamisítatlan állapotban az archaikus örökséget, sajátos irányt kapott a modern művészetnek az ősi kultúrák s az archaikus formák iránti egyidejű érdeklődése.

79 A paraszti zenei hagyomány nagyra értékelésének másik forrása a 19. század közepének a népet a költészetben uralomra juttatni igyekvő, Petőfi által megfogalmazott programja. A 19. századvég és a századforduló építészetében és képzőművészetében a népművészeti hagyomány elsősorban a magyar stílus keresésének jegyében jutott szóhoz. Az archaikus örökség inspirációs forrásként való felfedezésén alapuló, Bartók és Kodály példáját követő motívumgyűjtésre csak az 1930-as, 1940-es éveknek a szürrealizmus tapasztalatában gyökerező szentendrei törekvései között, Vajda Lajosnál, Korniss Dezsőnél, Bálint Endrénél találunk példát. Kérdés, vajon az általuk archaikusnak tekintett formakincs történeti értelemben a hagyománynak ugyanahhoz a rétegéhez tartozik-e, mint a népdalok ősinek tartott rétege. A nemzeti forma keresése a képzőművészetben éppúgy, mint az irodalomban, elsősorban a történeti hite-