Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek - ENDRŐDI GÁBOR: Szent István I. Miksa császár síremlékén

lent volna meg a bronzfigurák között, egyikük esetében sem találkozni azonban azzal, hogy a szentek és az ősök körében ennyire más alakot öltöttek volna. Ugyanis mindhármuk esetében - ha nem is merev, de ismerős ikonográfiái hagyomány állt a tervezők rendelkezésére. István alakjához minden bizonnyal felhasználtak mintákat, a Birodalomban familiáris ábrázolási hagyományról azonban aligha lehet szó. Az ő megjelenésére szabályosan rá kellett jönni, ami különbözőképpen történt aszerint, hogy szentek vagy ősök historio- és ikonográfiái horizontján lépett-e fel.

106 István példáján is úgy tűnt fel, hogy az előbbivel ellentétben az utóbbi csoportot egy határozott historikus, nemcsak előképeket, de forrásokat is igénylő érdeklődés befolyásolta. Egyúttal remélhetőleg azok a korlátok is beláthatóvá váltak, melyeket a források kiaknázása elé egyrészt a definíciójuk és osztályozásuk nehézségeiből, másrészt élmény és emlékezet, történeti valóság és retrospektíva szakadatlan kölcsönhatásának folyamatosan lerakódó hagyatékából származó dilemmák sora állított. (Ezeket voltak hivatva szemléltetni egyrészt az István sisakjával, másrészt a Zaddelwerkkel kapcsolatos megjegyzések.) Hasonló korlátokkal azonban jelen dolgozatnak az István-ikonográfia alakulásának bipolaritására vonatkozó következtetései is szembesítenek. Míg ugyanis a képek első csoportja viszonylag kevés gonddal rendelhető a hagiográfia hagyományának igényeihez, addig a második csoportnak már a megnevezése is fogas kérdés elé állít. Végigtekintve azokon a figurákon, amelyekhez kiöntése esetén István nagy szobra ikonográfiailag asszimilálódott volna, amelyek sorában a hagyományos hősepika protagonistái, a Miksával tisztázatlan rokonságban álló Artus és Theoderich is megtalálhatók, valamint Hugó személyében az ott igen kedvelt óriások faja is képviselve lett volna, kézenfekvőnek tűnhet ezt az ikonográfiái horizontot az ún. „lovagi reneszánsz" historiográfiai horizontjával asszociálni.

107 A kifejezés kiindulópontjának alighanem joggal tekinthető Johan Huizinga megállapítása: „A dicsőség és a becsület utáni vágy karöltve jár a hősök tiszteletével, s úgy látszik, mintha ez is a reneszánsz előszele volna. 1300 után Európa valamennyi királyi udvarában újjáéled a lovagi kultúra, még ha kissé mesterkélt formában is. Ez valóságos kapcsolatban van a reneszánsszal, annak naiv előjátéka".

108 A jelenség retrospektív színezete nyilvánvaló, ugyanennyire nyilvánvalóak azonban azok a vonásai, amelyek ellentmondanak a reneszánszról alkotott képzeteinknek. Hiányzik az a köztes kor, mely az újjászületésnek ugyanúgy feltétele, mint a felújítandó előzmény; a „klasszikus lovagkor" Huizinga előadásában észrevétlenül megy át a „lovagi reneszánszba". Ez a belső feszültség igen termékenynek bizonyult A középkor alkonya recepciójában. Frank Borchardt, aki Huizinga könyvének tanulságait a 16. század eleji német történetírásra alkalmazta,

109 saját kutatástörténeti helyzetét azzal a német romantikus történeti tudattal szemben igyekezett tisztázni, melynek Miksát az „utolsó lovagnak" nevező, máig szuggesztív epithetont köszönhetjük,

110 és mely a középkor iránti rajongásában minden későbbi jelenséget, amit kénytelen volt értékesnek elismerni, a középkor maradványaként fogadott el - egyúttal a modern filológiát is félrevezetve.

1 11 Borchardt álláspontjának legalábbis Miksa új, monumentális monográfiájának olvasója kénytelen némi jogosultságot tulajdonítani.

112 (Ez a mű, mely saját feladatának a Miksa megítélésében fellépő anakronizmusok kiküszöbölését tekinti a források alapján,

113 voltaképpen a romantikus értelmezési mintákat sem közvetlenül, hanem egy még kompromittálóbb áttételen keresztül örökölte.

114

) Borchardt azonban maga is sokat köszönhet ennek a hagyománynak, amennyiben saját álláspontját vele feleselve fejti ki: amit eddig maradványnak véltek, az nem más, mint újjáéledés.

115 A német reneszánsz középkor iránti érdeklődése eszerint az itáliai kortársak antikvitás-kultuszának megfelelője,

116 ahol pedig megkerülhetetlen a korábbi historiográfiai hagyományok meghatározó szerepének a felismerése, ott a „populär history" marginális, az eruditus történetírásról éppen ekkor leszakadó szférájával volna dolgunk.

117 Borchardt koronatanúja éppen Miksa, középkorkutatás és reneszánsz egységének mintegy evidens megszemélyesítéseként.

118 Jan-Dirk Müller lenyűgöző könyvében csak részben csatlakozik Borchardt véleményéhez.

119 Müllernek sikerült - fő érdemei közé sorolható ez - az utókor számára hagyományosnak, illetve újnak mutatkozó jelenségek egymás mellett élését nem mint „nem egyidejűek egyidejűségét", hanem mint absztrakt entitások kölcsönhatását ábrázolnia - Miksa tevékenységében is. így a császár számára a hősepikai hagyomány egyszerre történelmi tananyag (a Runkelstein iránti érdeklődés is ezt példázná) és allegorikus exegézis tárgya.

120 Utóbbinak előfeltétele a német nyelvterületen a 16. század elején megerősödő igény a történeti hagyományok szelektálására, „vera história" és „res fictae" elkülönítésére, mely időnként a források kritikájánál is több energiát fektetett a vad óriásokat legyőző Theoderich kalandjainak, vagy a hős- és udvari epika egyéb túlkapásainak a kigúnyolásába.

121 Ennek az igénynek tett eleget Peutinger közös kötetben és közös - már ismert - címlappal megjelent Jordanes- és Paulus Diaconus-kiadása is (előbbinek a műve Theoderich „igaz" történetének is egyik pillére), melynek elején a kiadásra szóló privilégiumot kibocsátó császár és az ajánlást író editor is hangot ad a „vera história" melletti elkötelezettségének.

122 Érdekes (egyszersmind jellemző) módon ezen az úton körbe is lehetett érni: a germánok történeti énekeinek Tacitus általi említése tette ugyanis lehetővé a német epikai hagyomány rehabilitálását.

123 Ami mármost mindeme történeti érdeklődés képi emlékeit illeti, azok körében - az előzmények intenzív vizsgálatának nyilvánvaló jelei ellenére - talán még ennyi lehetőség sincs fabulózus és kritikai, hagyományos és humanista történelemszemlélet elkülönítésére. Hans Burgkmair lovag és óriás vadember harcát ábrázoló tollrajzának (22. kép)

124 hősét ugyanazok a motívumok, a Kastenbrust és a Hundsgugel helyezik távol a rajzoló jelenkorától, mint Jordanes és Paulus Diaconus prota-