Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek - POSZLER GYÖRGYI: AZ Árpád-házi szent királyok a magyar középkor századaiban

említik Szent István, Imre, László, valamint Szent Erzsébet és Szent Márton oltárait, és az esztergomi Szent Adalbert-székesegyházban is álltak a szent királyok tiszteletére szentelt kápolnák és oltárok.

32 Kultikus propagandájukban a magyarországi Anjouk is erősen támaszkodtak a kolduló rendekre. Nagy Lajos uralkodói reprezentációját több vonatkozásban irányító és szervező anyja, Erzsébet királyné, közvetlenül is sokat tett ezért: számos építkezésüket támogatta, és több kolostorukat látta el gazdag adományokkal idehaza és külföldön. A legkedvesebbek az óbudai klarisszák voltak számára, de értékes ajándékokat kívánt juttatni a marseille-i ferences templomnak is, melyet Bölcs Róbert nápolyi király és felesége, Sancia 1326-ban alapított a toulouse-i szent püspök tiszteletére. Az Anjou-család e szent tagjának emlékére férjével, Károly Róberttel Erzsébet maga is alapított egy ferences kolostort Lippán (Lipova, ma Románia).

33 Az assisi Szent Ferenc-templom 14-15. századi leltáraiban is szerepelnek a magyar királynétól származó, gazdag, elsősorban textíliákat tartalmazó adományok, melyek vagy ugyancsak Erzsébettől, vagy még Károly Róbert első feleségétől, Máriától valók.

34 A koldul órendek azonban nemcsak történeti szereplésükkel közvetlen módon, hanem a kor vallási és szellemi életére gyakorolt hatásukkal közvetetten is befolyásolták az Anjou-kor kultikus propagandáját: a képi ábrázolások iránti igény megnövelésével, új ábrázolási típusok kialakításával vagy még inkább egyes meglévők új funkcióba emelésével, a képi jelenségeknek a korábbitól eltérő befogadási lehetőségeit teremtették meg, új, propagandisztikus - esetenként népszerűsítőnek nevezhető - feladatot ruházva ezzel az ábrázoló művészetekre. Kitűnő példái ennek az Anjou-királyok udvari reprezentációjában oly fontos szerepet játszó, Máriát ábrázoló votívképek. Ezek a sienai festészet stíluskörébe sorolt, egymástól alig különböző ábrázolások egy közös előképet feltételeznek. Olyat, melynek másolatai - a mechanikus másolási eljárásokat sem megvető folyamat eredményeként - éppen az eredetihez való hasonlatosság révén, azzal szinte azonossá válva, az eredetinek a tulajdonságait, sőt, annak valamely kiemelkedő minőségét is hivatottak voltak hordozni.

35 Ez a kiemelkedő minőség pedig ez esetben a csodatevő, kegyközvetítő erő. Az uralkodócsalád tulajdonában levő eredeti kegykép nagy valószínűséggel azonosítható az Erzsébet királyné végrendeletében szereplő, ,,plenarium"-ként említett és kiemelkedő fontosságú ereklyeként kezelt „Szent Lukács által saját kezűleg" festett Madonnával. A feltehetően Nápolyból származó Madonnát Szent Lukács evangélista ott őrzött kézereklyéje - a vele való érintkezés útján - közvetlenül ruházta fel csodatevő erővel.

36 Az uralkodócsalád Közép-Európa legfontosabb kulturális központjaiba - a Madonna-képek esetében Aachenről, Mariazellről, Prágáról, Krakkóról és Pannonhalmáról van szó - eljuttatott fogadalmi ajándékaival ezen ábrázolások értelmezési, befogadási lehetőségeinek azt a 14. században nem kis mértékben a ferences mozgalom által megteremtett lehetőségét használta ki, mely a kegyképeket - az eredetieket és az azokkal azonos mértékben autentikusnak tekintett másolatokat - a szent ereklyékkel, sőt egyes esetekben közvetlenül a szent személyek testével való érintkezés révén a korábban csak maguknak az ereklyéknek kijáró tiszteletben részesítette. Ugyanezzel a jelenséggel állunk szemben a vatikáni Veraikon önálló képpé alakításában, Krisztus autentikus képmása rangjára emelésében, vagy akár Szent Ferenc legkorábbi - később oltárképekre másolt - portréi esetében, ahol is ezeket a szent testének koporsója fedelén megjelenő lenyomataként tisztelték. Nem lehet véletlen, hogy római tartózkodásuk idején Erzsébet királyné és Nagy Lajos is felkeresték, és különös tiszteletben részesítették a vatikáni ereklyék e leghíresebbikét. Ezen értelmezési mechanizmus alapján a Máriát ábrázoló votívképek az eredeti „lenyomataiként", annak tiszteletét voltak hivatva terjeszteni. Ezen művészi eszközzel pedig a kegykép tulajdonosának, az uralkodócsaládnak a méltóságát és hatalmát hirdették. Az adományozót, a magyarországi Anjou-családot az ikonszerű, fémborítású képeket tömegesen beborító heraldikai jegyek - a hátterek kék zománclapjain megjelenő arany liliomok, a keretek zománcos mezőiben a magyar Anjou- és kettős keresztes címerek, a magyar Anjou- és lengyel sasos címerpajzsok - jelenítették meg. Ez volt az egyik eszköz, melyet az Anjouk műpártoló tevékenységük során mindvégig alkalmaztak. Kultikus tevékenységükhöz kapcsolódva azonban egyre inkább éltek önmaguk reprezentálásának egy másik, az előzőnél jóval hatékonyabb eszközével, mely a képi ábrázolásban, annak új szellemű interpretációjában rejlő lehetőségeket is kiaknázta: a köztiszteletben álló szent elődök képmásainak felsorakoztatásával. Az egyértelműen az udvari művészet körébe sorolható ötvöstárgyakon, liturgikus textíliákon és a könyvművészet emlékein ezen ábrázolások a heraldikus reprezentációval párhuzamos, analóg propagandisztikus megnyilvánulásokként értelmezhetők, melyek legfontosabb feladata az újonnan hatalomra került dinasztia uralkodói rátermettségének és hatalma legitimitásának alátámasztása. A heraldikus reprezentációnak és az Árpád-házi szent királyok ábrázolásának összekapcsolódására kitűnő példát szolgáltatnak a Nagy Lajos által az aacheni magyar kápolnának adományozott vecsernyepalástokhoz tartozó ékszerek. A két kisebb, palástokra felvarrható ékszerpár a csuklópántok végeit díszítette, míg a két nagy címerpár azok közepén helyezkedett el. A kis címerpajzsok egyértelműen az adományozó királyt jelenítik meg: a párdarabokon a magyar Anjou- és a lengyel címerpajzs, a sisakdíszeken a patkót rágó struccfő és a koronás sas fordul egymással szembe. A nagy ékszerek közepén a címertartó alakok tartotta, gazdagon tagolt keretben jelenik meg a magyar Anjou-címer, melynek jelentését a címert megkoronázó, háromrészes tabernákulumban ábrázolt szent királyok alakjai bővítik ki: a legmagasabbra emelt középső fülkében a páncélos Szent László alakja látható, míg Szent István és Imre köpenyes figurája a jobb, illetve a bal oldali fülkében áll. Hármuk bemutatása nemcsak az adományozó király személyére vagy magára az alapítványra utal, és nem is egyszerű-