Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek - POSZLER GYÖRGYI: AZ Árpád-házi szent királyok a magyar középkor századaiban

ceg novemberi szentté avatása volt.

3 A szentté avatási sorozat hosszabb távú, az ország sorsát évszázadokon át befolyásolni igyekvő célja nyilvánvaló: a királyi elődök szentként való tisztelete alátámasztja a dinasztia uralmának stabilitását, az ország politikai rendszerének szilárdságát. László király közvetlen politikai szándéka pedig a dinasztikus szentkultusz magyarországi megteremtése volt. „Az Árpád-dinasztia száműzetésből hazatért Vazul-ága" - melynek tagjai nem voltak István király közvetlen leszármazottai, hiszen a megcsonkított, ezzel az uralkodásra alkalmatlanná tett Vazul István unokatestvére volt - „s a törvényesen felkent Salamon uralmát megdöntő, azt börtönbe vető László, többszörösen illegitim pozíciójának ellensúlyaként" - mintegy hátrányos helyzetét feledtetni igyekezvén - „létesít kultuszt a dinasztia keresztény újraalapítója, István király személye körül".

4 István a „magyar királyok családjának kiindulópontjaként, ősforrása gyanánt" szerepel a forráskritika eszközeivel ugyancsak László király idejére datálható ősgesztának nevezett krónikakompozícióban is.

3 László tehát egyfelől István kultuszának megteremtésével és terjesztésével, másrészt az idoneitas, az uralkodói alkalmasság Szent Imre alakján keresztül bevezetett fogalmával igyekezett hatalma legitimitását igazolni. Ez volt ugyanis a politikai indoka a trónörökösként, a trón jogos és egyetlen méltó várományosaként bemutatott Imre herceg kanonizálásának. Különös hangsúlyt ad ennek a felfogásnak az is, hogy a korai forrásokban Imre nem István egyetlen fiaként szerepel. Az ősgeszta az a forrás, amely isteni adomány folytán Imrének tulajdonította az ún. uralkodói erénykatalógusban felsorolt tizenkét keresztény államférfiúi erényt, nem István, hanem Imre személyében rajzolva meg ezzel az ideális uralkodó képét. Ezt követően pedig a forrás László királyig egyetlen uralkodót sem tüntetett ki újra ezekkel az erényekkel. Az Imrét jellemző, Istentől származó adottságok legközelebb Lászlóban öltöttek testet, akit éppen úgy, mint István király fiát, kortársai közül a legalkalmasabbnak tekintett az uralkodásra. Ebben az interpretációban László számára tehát nem István a példakép, hanem a soha meg nem koronázott Imre herceg. László királynak a dinasztikus szentkultuszt megteremtő és annak országos elterjesztését biztosító politikája - melynek sikerét fényesen bizonyítja, hogy az 1092. évi szabolcsi zsinaton már István, Imre és Gellért ünnepének kötelezővé tételéről rendelkeztek - nem volt egyedülálló jelenség. „A középkornak talán egyetlen évszázadában sem volt annyi szent király Európában, mint a 11. században, István kortársai között." Szentté avatták István király sógorát, II. Henrik császárt és feleségét, Kunigundát, István egyik szövetségesét, Vlagyimir kijevi nagyfejedelmet, az ő 1015-ben meggyilkolt két fiát, Boriszt és Glebet, Olaf norvég, Hitvalló Edward angol, valamint Jámbor Róbert francia királyt. A Premysleket Vencel és Ludmilla képviselte e sorban. Ezek a dinasztikus és állami kultuszok - éppúgy, mint Magyarországon - az uralomra kerülő famíliák hatalmának ideológiai alátámasztásaként, általában a dinasztiaalapítók, a kereszténységet felvevő és elterjesztő királyok és közvetlen családtagjaik körül alakultak ki.

6 A szentté avatások körül, valamint az azt követően szerkesztett legendák és a későbbi krónikák azonban több tekintetben módosították a Szent Istvánról és Imréről alkotott korai képet. A legszembetűnőbb ez Szent Imre esetében, akit az 1110-es években írt legenda már egészen másképpen jellemez: a forrás „az önmegtartóztató, szűzi életben, a continentiáb

an jelölte meg azt az erényt, melynek hősi fokon történt gyakorlása a fiatalon elhunyt herceget a szentként való tiszteletre érdemessé tette".

7 Pedig a szüzesség az ősgesztában felsorolt keresztény erények között egyáltalán nem is szerepel. A legendában Imre életéből elbeszélt események - így pannonhalmi látogatása apja, István kíséretében, házasságának története és feleségéhez fűződő kapcsolata mind csak ezt a jellemvonást hangsúlyozó és megjelenítő epizódok. Igen találó Bollók János megfogalmazása, miszerint a legenda „az akkoriban különösen időszerű cölibátus kérdéséhez kapcsolódó programirat..., melynek keletkezése elválaszthatatlanul összefügg az esztergomi zsinatnak (1112) a papi nőtlenséget kötelezővé tevő határozatával".

8 Ez a legendában megrajzolt Szent Imrekép mintegy száz évvel később, a 13. századtól kezdve vált népszerűvé, fokozatosan szinte egyeduralkodóvá, és hosszú időre befolyásolta a szent liturgikus tiszteletét is.

9 Az ártatlan, szűzies ifjú jelenik meg majd a leggyakrabban a képzőművészeti alkotásokon, néhány, főként korai példától eltekintve ehhez a típushoz ragaszkodva ábrázolják Szent Imrét egyedül, vagy a szentek csoportjában és a „szentkirályok" között is. Több, különböző szellemű átértékelés alakította az írott forrásokban Szent István történelmi portréját is. A legkorábbi források, a minden bizonnyal még a kanonizáció előtt írt Nagy legenda és a legrégibb krónika a dinasztia megalapítójában az apostoli királyt ábrázolják. István mélyen gyökerező keresztény hitét és egyházszervezői tevékenységét hangsúlyozzák: megtérítette a pogány magyarságot, megszervezte a keresztény egyházat, püspökségeket, monostorokat alapított. Az államalapító portréját a „szent királynak Istentől adott mennyei kegyelem" megnyilatkozására korlátozzák.

10 István király halála előtti utolsó imájának leírása a Legenda maior szó szerinti értelmezésében ugyancsak a szent király vallási jámborságának bizonyítéka: István saját magát és országát Szűz Máriának ajánlotta. A felajánlásban megnyilvánuló politikai szándék azonban Szent István korában és az utódok számára is nyilvánvaló volt. Az uralkodó az ország további kormányzását igyekezett befolyásolni. Takács Imre találó megfogalmazása szerint „a trónutódlás kérdésének eldöntését egyaránt kivonja a világi hatalmak (elsősorban a császár) és a legfőbb lelki hatalmat gyakorló pápa illetékességéből".

11 Hiszen Szent István már 1030-ban Mária segítségével, sőt, mintegy az ő ítéleteként nyerte meg a háborút II. Konrád császár ellen, és minthogy az ország a Szent Szűz örökségévé vált, sohasem lehetett a „terra sancti Petri" része. Ez a gondolat szintén nem egészen példa nélkül való a 11. századi Európában. Párhuzamként említhető VI. Alfonz