Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - I. Ereklyekultusz - MAROSI ERNŐ: Ereklyék

tyékben. A ránk maradtak közül a trencséni herma s a Zsigmond-kori budai szobrok méltóságát és életteliségét egyesítő győri/nagyváradi Szent László-fejereklyetartó a legjelentősebb. De ugyanebben az időben buszt formájú vagy egész alakos faszobrokon, táblaképeken is (gyakran már üres) mélyedések tanúskodnak ezeknek ereklyetartó rendeltetéséről. A kép gyakran arra való, hogy megjelenítse az ereklyével is te'pviselt szent ideális látványát; az ereklye pedig hitelesíti a képet. A kép maga is lehet ereklye; a képtiszteletet legitimáló legendákban gyakran van szó arról, hogy a képek (különösen Jézus és Szűz Mária képei) isteni akaratból, sokszor nem emberkéz műveként (akheiropoiéton) maradtak az emberekre. így hitelesnek tartott ikonoknak egész láncolatai alakultak ki: az edesszai Abgar-kép, a Mandülion, a Vera icon (Veronika!), a luccai Volto Santo leszármazottai és másolatai, a különféle, Szent Lukácsnak tulajdonított Mária-képek. Ezeknek többségét a Szentföldig, Jézus földi életének színhelyéig vezetik vissza, hitelességüknek biztosítéka gyakran bizánci eredetük. Bizánc kultúrájának azonban más jelentősége is van számukra: ugyanis a bizánci hagyomány őrizte meg a kifejező, eleven, „a megszólalásig hű" ábrázolás („melyből csak a lehelet hiányzik") gyakorlatát. Ez a közvetlenség vált a latin Európa művészetének normájává is. A magyar Anjou-udvarban az anyakirályné, Piast Erzsébet rendelkezett egy ilyen, aranyfoglalatú képpel (Óbudán; palotájából az eredeti a klarisszákhoz került). A jelek szerint a magyar Anjou-ház több másolatát is elküldte fontos zarándokhelyekre és szövetségeseinek (Aachen, Mariazell, Prága, Krakkó). Az ereklyéknek egy késő középkori csoportja a Krisztus testeként imádott és a 13. századtól kezdve mind erősebben látni óhajtott eucharisztikus szent ostyához kapcsolódik. Ennek külső jele, hogy a késő középkortól kezdve ugyanaz az eszköz, az ostensorium vagy monstrancia szolgál a szentség és az ereklye láttatására is. Külföldi példák nyomán (a legismertebb az itáliai bolsenai corporale-csoda) Magyarországon is elterjedtek a mindig csodás eseményeket idéző vérző ostyák vagy Szent Vér-ereklyék, így Kassán, Bátán (a bencés apátság Szent Vér-ereklyéjét 1519-ben a Perényiek elrabolták, és Siklósra vitték), Győrött, Vasváron, Szegeden, Esztergomban, Garamszentbenedeken. Ezek az ereklyék s a hazai szentek sírjai (Székesfehérvár, a szentjobbi apátság, Szent László nagyváradi, Margit nyulak-szigeti sírja), s újabb kegyhelyek is (mint Remete Szent Pálé Budaszentlőrincen, Kapisztrán Szent Jánosé Újlakon) az országon belüli zarándoklás központjaivá váltak. Ezeken az ereklyék tiszteletének, ünnepi bemutatásuknak (a sekrestyék, kápolnák ereklyeszekrényeiben, esetleg a „Heiltumsstuhl"-ok szokása szerint állandó vagy alkalmi emelvényekről, erkélyekről) a középkorban szokásos módjait tételezhetjük fel. Az országon belüli zarándokhelyeket legpontosabban e szokás legélesebb kritizálója, a protestáns Szkárosi Horváth András veszi számba: Az Krisztus mondja: Jertek én hozzám, mit futunk Rómában, Bódogasszonyhoz Colóniába, onnat a nagy Ágba. Bölcsős helyekre a szent Jakabhoz a Compostelába Az kinek nincsen annyi költsége menjen csak Bátára, Avagy Kassára, avagy Váraddá avagy csak Darnóra, De hol tanított minket az Krisztus ez fassangozásra? (RMKT 16, II, 204.) Az ereklyekultusz a reformáció terjedésével erőteljesen háttérbe szorult, sok ereklyetartót elpusztítottak; nem kevés a háborúk során anyagi értékének vált áldozatává. A katolikus restauráció során az ereklyetisztelet is ismét felvirágzik; a katolicizmus új szellemi áramlataival, lakosságnak és szerzetesrendeknek idegenből történő telepítése révén újabb ereklyekultuszok is meghonosodnak. A virágzó barokk ereklyetisztelet művészi formái a stiláris különbségek ellenére megfelelnek a késő középkorban kialakultaknak. Egy, a művészettörténet számára igen fontos jelenséget kell kiemelni: a középkori eredetű (nemegyszer a protestánsok vagy a törökök pusztításától csoda folytán megmenekült) képek, szobrok ereklyékként való tiszteletét. Gyakran kerülnek kegyképként (a csodatevő képek vagy másolataik mellett) ilyen csodásan megmenekült régebbi műalkotások barokk oltárok pompás foglalatába; ez esetekben az oltár maga is nagy ereklyemonstranciaként szolgál. Középkori műalkotásaink tekintélyes részének megmaradása köszönhető ennek az érdeklődésnek, amelynek fontos irodalmi emléke az Esterházy Pál nádor (1696) nyomdokait követő Jordánszky Elek műve (1836). A művészeti alkotásoknak ereklyékként való megőrzése és Jordánszky munkája már átmenet az ereklyéknek történeti emlékekként való felfogásához. BRAUN, JOSEPH: Die Reliquiare des christlichen Kultes und ihre Entstehung. Freiburg i. Br. 1940; FROLOW, ANDRÉ: La relique de la Vraie Croix. Paris 1961 (Archives de l'Orient Chrétien, 7); FROLOW, ANDRÉ: Les reliquaires de la Vraie Croix. Paris 1965 (Archives de l'Orient Chrétien, 8); KOVÁCS É. 1964; KROOS, RENATE: Vom Umgang mit Reliquien. In: Ornamenta Ecclesiae. Kunst und Künstler der Romanik. (7. 3. - 9. 6. 1985, Schnütgen-Museum, Köln) Hrsg. v. LEGNER, ANTON. Köln 1985, III, 25-49; BELTING, HANS: Das Bild und sein Publikum im Mittelalter. Form und Funktion früher Bildtafeln der Passion. Berlin 1981; BELTING, HANS: Bild und Kult. Eine Geschichte des Bildes vor dem Zeitalter der Kunst. München 1990; KOVÁCS ÉVA: Signum crucis - lignum crucis. (A régi magyar címer kettős keresztjének ábrázolásáról). In: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. SZÉKELY GYÖRGY. Budapest 1984 (Memoria Saeculorum Hungáriáé, 4), 407-423; TÜSKÉS GÁBOR-KNAPP ÉVA: A szent vér tisztelete Magyarországon. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. FÜGEDI ERIK. Budapest 1986, 76-116; JORDÁNSZKY ELEK: Magyar Országban, 's az ahoz tartozó Részekben lévő boldogságos Szűz Mária kegyelem Képeinek rövid leírása. Poson 1836; hasonmás kiadás, Budapest 1988