Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
TANULMÁNYOK - KOVALOVSZKY MÁRTA: Történelem
Néprajzi rekvizitumok nélkül és folklór kacatok mellőzésével Vigh egyenesen érkezik el oda, ahol a nemzeti történelem és etnikum együtt létezik. Ha e szobor láttán a történeti idő, a reformkor megnevezhető, az a plasztika önerejének és a történeti érzékenységnek köszönhető. Olyan értékeknek, amelyek szobrászatunkban Izsó Miklós terrakotta táncolói óta ritkán láthatók. Schaáréhoz hasonlóan szubjektív, érzelmileg átélt, indulattól fűtött történelemszemlélet fogalmazódik meg Melocco Miklós nagyszabású kompozíciójában, az Adyoltárban (1977). Ez a költő születésének 100. évfordulójára készült mű monumentális vízió, középpontjában Ady alakjával, mellékfigurákkal és a velük egyenrangú drapériazuhataggal. Ez a drapéria vitorlává dagad, lezúdul, feltornyosul, viharos gubanccá csapódik, elsimul, apró ráncokat vet. Nem csupán kíséri a figurákat, dekoratív keretet adva nekik, hanem közeget, helyszínt teremt számukra, amely egyúttal a históriának is színtere, színpada. Ebben a drapériaviharban jelennek meg a szereplők, maga a költő, a willendorfi Venus, a lebegő arkangyal, valamint négy férfi (a kortárs magyar művészet olyan alkotóiról mintázta őket a szobrász, mint pl. Kardos G. György, Latinovits Zoltán). Ady és költészetének kulcsfigurái - az Asszony, az Angyal, a Halál, a Magyarok - nemcsak a teret töltik be súlyos létükkel, de az időt is átfogják. Az őskortól a jelenig ívelő plasztikai képben Melocco a történelmet állítja színpadra, pontosabban a történelmet színházként látja, melynek kulisszái között felfokozott, olykor heroikus gesztusokkal adják tudtunkra a „játszó személyek" érzelmeiket, gondolataikat, a történések, a cselekedetek jelentését. 5 Az Ady-oltárt átható szenvedélyesség egy évtized múltával már csak halovány emlék. Az 1989-ben Székesfehérvárott emelt Mátyás-emlékművet - a részletek mesteri megformálása ellenére - a reprezentáció hűvössége lengi be. A két feladat merőben különbözött egymástól: az Ady-oltár „alkalmi dekorációnak" indult (alkalmisága ellenére is a mai magyar szobrászat egyik legfontosabb eredményévé nemesült), a Mátyás-szoborral Székesfehérvár városa a történelmi belváros patinás falai közé illő, az emlékmű-tradíciókhoz igazodó monumentumot kívánt állítani. Melocco alkalmazkodott az elvárásokhoz - a maga furfangos módján Mátyás arcvonásait a 15. századi bautzeni szobor, a királyról még életében készült portré alapján formálta meg. Páncélos alakjának megidézésében, a lábánál heverő oroszlánok motívumában, a kort jelző „gótikus" architektúra alkalmazásában híven követte és nagyvonalúan szolgálta a műfaj hagyományait. Egy döntő ponton azonban megszegte az alkalmazkodás törvényeit: a fülkében álló király - ahelyett, hogy a szokásos uralkodói jogart tartaná - kezének mozdulatával fülkéjének szegélyét tördeli. Ez a tradíció szellemének ellentmondó, „romboló" gesztus élesen világít rá arra a felismerésre, hogy a megörökítés egyúttal megsemmisítés, az emlékmű az eleven alakból vagy eszméből - épp azáltal, hogy megörökíti - holt példát csinál. A Mátyás-emlékben, a király alakjában maga a szobrász lázad ez ellen. E mozzanat azonban csak színezi, de meg nem változtatja Melocco művének a hagyományhoz, a múlthoz, a történelemhez fűződő viszonyát. E viszonyt alapvetően meghatározza műveltsége és lenyűgözően gazdag szobrászi invenciója, ahogyan a Mátyás-szobor „szabad művészeteket" jelképező mellékfigurái és megannyi részlete bizonyítja. Ugyanakkor az is érezhető, hogy a történelem egyre kevésbé jelenti számára a korok, események egymást követő folyamatosságát, egyre inkább alkalmazható példák tárháza az, amelyből kedvére, az adott feladat természete szerint válogathat. A Mátyás-szobor különös eklektikájának ez a forrása. Látszólag érzelem és szenvedély hatja át Varga Imre szobrászatát is, de ez csak látszat, amelyet stiláris fordulatok és a mintázás bravúrjai takarnak. Varga művei otthonosak a történelemben, témái az ókortól (Prométheusz, 1965; Zeusz, 1968) a középkoron át (Az Alapító, 1972) a 19. századig (Madách, 1965; Táncsics, 1967; A professzor, 1969; Liszt, 1983) és a 20. század közepéig (Radnóti, 1969; Derkovits, 1970, 1972; József Attila, 1971; Bartók, Kodály, 1981) ölelik át a múltat, az egyetemes és nemzeti históriát. Ahány téma, annyi formában jelenik meg: a méret, a lépték, az anyaghasználat merészsége, a megformálás alkalmazkodóképessége mind fontos szerepet kapnak a kompozícióban, túl fontosat: föléje nőnek a plasztikai gondolatnak, és kioltják azt. Felerősítik viszont azt az elképzelést, hogy az ember, a szobrász nem résztvevője, nem átélője az időnek, hanem csupán szemlélője. Kívülálló ő, aki szívesen elidéz a részleteknél, de az egészet folyamatosan ismétlődő, egymással felcserélhető alakok, események szórakoztató, de jelentéktelen láncolatának tartja. Gyakran kifejeződik ez az alakok megmintázásában; az elomló formák, a túlságosan érzelmes területek aligha fedhetik el a hűvös historizálást. Nem kevésbé sokatmondó az a tény, hogy Varga nem egy monumentális szobrát több helyen is felállították: a történelem alapjai nem „egyedüli példányok", hanem bármikor, bárhol megismétlődő, jelentéktelen lények. Ennek megfelelően a szoborkompozíció részeire bontható, az elemek szétválaszthatok és kívánság szerint rakhatók össze. Az ábrázolás közhelyei persze a közfelfogás és a kollektív képzelet szülöttei, és nem feledhetjük el, hogy Varga legtöbb alkotása hivatalos megrendelésre készült. De az is jól látható, hogy a szobrász készségesen és simulékonyan elébe ment a hivatalos elvárásoknak, könnyedén, fölényes mindentudással alkalmazkodott hozzájuk. Az egységben látott, egészként felfogott történelem képe a nyolcvanas évek folyamán foszladozott. Egyre ritkábban fordult elő, hogy egy festményt vagy szobrot minden részletében átitasson a história végeérhetetlen áramlása. A történelem kezdett véget érni, vagy legalábbis valami új, ismeretlen állomáshoz közeledni. Az évtized elején kibontakozó fiatal generáció egy része, az új festészet képviselői izgatottan és éber figyelemmel fordultak a história felé. 1980 körül újra fontos lett az idő, és minél régebbi időről volt szó, annál fontosabb. Szenes Zsuzsa egy 1969-es rajzára ezt írta fel: „Régi időkbe visszagondolni szép. Ami régen történt, mintha szebb lenne". A nyolcvanas évekbe érkező fiatalok nagy élménye volt a visszatalálás az időhöz, a múltba mélyen
