Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - KOVALOVSZKY MÁRTA: Történelem

ban azonban ismét figyelmének, művészi gondolkodásának középpontjába kerül. Női portréin, fiatal nőket ábrázoló, egész alakos szobrain ismét a régi érzékenység, az érzelmes és kutakodó kíváncsiság vezeti a mintázó kezet, ezzel a régi-új szemlélettel, szobrászfilozófiával fordul a história felé. Utolsó nagyszabású műve, a Kronosz felfalja gyermekeit (1983) egyszerre szól a múltról, ajelenről és a jövőről; egyaránt visszatekintés és jóslat. Évezredek mélyére, a mitológiák világába nyúl vissza, hogy - Goya inspirációja nyomán - a gyermekeit felfaló istenség rettenetes történetét átemelje az időn. Vilt úgy látta, a korok között nincsenek választóvonalak, és az idő sem tesz különbséget közöttük, a történelem nem elmúlt események folyamata, hanem újra meg újra ismétlődő, újra meg újra értelmezhető, örökké aktuális jelenségek foglalata. Vilt felfogásával nem egy ponton rokonságban áll Kiss Nagy Andrásé, noha szobrászatából hiányzik az aktualitás iránti érzékenység. Számára a jelen érdektelen, alaktalan közeg, szóra sem érdemes; minden, ami formát ölt, csakis az elmúlt idők és kultúrák segítségével, szellemi bátorításával teheti azt. A múlt „mélységes mély" kútjába pillantva Kiss Nagy a történelmi idők kezdetén virágzó civilizáció formakincsét kutatta, és abból merített használható elemeket szobrászata számára. A plasztikai forma lehetőségeinek keresése vezette a történelemhez, ez az „utilitárius" indíttatás azonban végül többel ajándékozta meg, mint csupán formai tanulságokkal: megnyitotta előtte az archaikus művészet tartományait. így talált rá a szobrász arra a forrásra, amelynek segítségével eleven, ugyanakkor a hagyományban gyökerező formát adhatott személyes világának. Aki a történelem kútja fölé hajol, felülről lát annak mélyére. Ez a felülnézet Ország Lili festményein szinte szó szerint realizálódott. Ország Lili a hatvanas évek közepétől kezdve egyfajta „ásatást" végzett, „kutatóárkokat" húzott, amikor egy-egy vizuális jelenség - szobortöredék, öreg fal, kert - alól a múlt mélyben húzódó rétegeit kibontotta. Képeinek felülete különös szövedéke az „ásatás" rétegeinek; sok apró töredék, felismerhető vagy csak emlékszerű formatörmelék sűrűsödik szürkés-barnás-kékes árnyalatokban a síkon; köztük, akár egy régészeti rommezőn, váratlan leletek világítanaksötétlenek. Héber írásjelekre, latin betűkre ismerünk bennük, formarajzolataik keserves, elhaló dallamokként visszhangzanak az elmúlt idők fölött. Ország Lili festészetének témája a múlt volt, a történelem, amelynek közegében, akár a korábbi kompozícióin álldogáló, meghatározhatatlan térbe száműzött gyermekfigurák, dideregve merenghet az ember. Az összeomlott építmények, a széttöredezett kövek, a széttépett írások archeológiája a múltat eleveníti meg, de a jelenről is beszél: mindkettő labirintus, kiismerhetetlen, átláthatatlan, csalóka és szorongató útvesztő, amelyben az ember magányra és félelemre van ítélve, mert az otthonosnak tűnő részletek csak időlegesen adhatnak enyhülést. Ország Lili a hatvanas évek közepétől mindvégig a történelmi korok nyomát kutatta, képcímei, festményeinek tárgya - Bábel tornya, Pompeji, Jeruzsálem, Róma arról tanúskodnak, hogy a történelemben élt. Elmerült ebben a világban, bolyongott benne, és végül kiismerhetetlennek találta. 1970-ben a Minden titkok kapuja című kilencrészes képpel nyitotta meg nagyszabású Labirintus-ciklusát, mely halála miatt befejezetlen maradt.

2 Ebben összefoglalta mindazt, amit számára a história jelentett, képről képre bejárva annak ösvényeit és zsákutcáit, hogy egyenes utat, kijáratot nem lelve, újra meg újra visszatérjen az egyszerre ismerős és idegen, csalóka kezdethez. Más művein is szereplő motívumok tűnnek fel itt is, a várakozó angyal, a sokféle írástöredék, a kinyíló kapuk, az ovális tükrök; közöttük vándorol a szem, ők vezetik térrétegről térrétegre, időről időre, hogy azután elkápráztassanak a részletek gazdagságával. De a tér, az idő, a szépség felett titokzatosság honol, a kiismerhetetlenség és a megfejthetetlen rejtélyek holdfénye világítja be az útvesztőt. Ország Lili nagyon tudatosan nyúlt vissza a görög mitológia labirintustörténetéhez, benne fedezte fel azt a lehetőséget, hogy rávilágítson a világ és önmaga lényegére. A labirintus mint motívum amúgy is jelen volt képein az elektromos ellenállásoknak a festmény síkjára nyomott rajzolataként. Ezek az átgondoltan és precízen futó vonalhálók egy ismeretlen célszerűség törvényeinek engedelmeskednek, a beavatatlan néző szorongva veszi tudomásul, hogy hiába igyekszik követni a rajz útját, soha nem jut a végére, foglya marad. A Labirintus-sorozat ezt a felismerést úgy fogalmazta meg, hogy az egyszerre érvényes az emberi lélek és a történelem világára: mindkettő kiismerhetetlen, mindkettőnek foglyai és áldozatai vagyunk. „Lakhatatlan, kiáltják, lakhatatlan" - írta Pilinszky János a Nagyvárosi ikonokban (1963). Azokban az években - a forradalom utáni lassan mozduló enyhülés idején - sokan ítélték lakhatatlannak a jelent, de a múltat, a történelmet is. Mások számára ugyanakkor múlt és jelen, történelem és aktualitás összeért, egybefonódott. Folyamatos múlt és folyamatos jelen, e kettő megszakítatlan hullámzása tölti meg különös fluidummal Jovánovics György plasztikáit. „Számomra Suger apát építészete vagy a nagy francia katedrálisok építői pontosan azt csinálták, amit Schwitters, vagy amit Kandinszkij csinált, amikor egy feladatot elvégzett."

3 E mondatával a szobrász minden róla szóló írásnál pontosabban határozta meg saját helyét a világban és a kortárs művészet törekvései között. Kimondatlanul is meghatározta a történelemhez fűződő viszonyát. Eltökélt és kizárólagos anyagválasztása (gipsz) egyszerre volt provokatív és szelíd avantgárd gesztus, filozófiai döntés; következményei a szoborfogalom megváltozását idézték elő. A művek mélyéről sugárzó fény, az arányok és a szerkezetek rendszere, a formákban működő mérték vagy a történelem és a művészettörténet áramával együtt haladó gondolkodásmód Jovánovicsot mégis a hagyományok gyermekének, büszke örökösének és folytatójának mutatja. Egész szobrászi tevékenysége, művészi gondolkodásmódja a tradícióban gyökerezik: indulásakor - a hatvanas évek közepén - „ugyanabba a folyóba lépett", amely az egyetemes művészet