Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - KOVALOVSZKY MÁRTA: Történelem

KOVALOVSZKY MÁRTA ± TÖRTÉNELEM Ha végigtekintünk az utolsó negyven év művészetén, azt tapasztaljuk, hogy két problémakör áll a középpontban, a szabadság és a tradícióhoz való viszony. E két problémakör mögött azonban a történelem kérdéseire ismerünk, a história és a jelen idő bonyolult összefüggéseire. Ezeket sokféleképpen fogalmazták meg a művészek és a művek, komoly és elmélyült „ásatások" segítségével, játékos formákkal, ironikus vagy nosztalgikus nézőpontból, olykor tragikusan zengő felhangoktól kísérve. Magának a történelemnek a szerepe és fontossága a magyar kortárs művészetben időről időre változott. A hatvanas évek első felében alkotások sora, művészpályák egy-egy szakasza vállalta a múlttal való szembenézés terhét és feladatát, míg az évtized végén jelentkező neoavantgárd számára a múlt nem létezett, feladatának a jelen és a jövő kutatását tekintette. A nyolcvanas évek művészeinek egy része nosztalgiával tekintett az elmúlt korokra, míg más részük az irónia fénytörésében szemlélte a história alakjait és eseményeit. 1989 nemcsak politikai értelemben volt cezúra, határkő, egy korszak megrendítő lezárása, de művészettörténeti szempontból is: ami utána következett, az már a következő korszak nyitánya, jóslat egy bizonytalan körvonalakkal kirajzolódó új világ még ismeretlen művészetéről. A történelem 1989-ben még egyszer utoljára teljes súlyával ráborult, rázuhant az emberre, még egyszer képzőművészeti alkotások perzselő és messze sugárzó centruma lett, hogy aztán a következő időszak számára nyomot sem hagyva, emlékként süllyedjen el. Az a történelemkép, amely az 1989 előtti három és fél évtized képzőművészeti alkotásaiban megfogalmazódott, nem egységes, magának a történelemnek, az aktuális politikai áramlatoknak, a művészettörténeti tendenciáknak, a művészek személyes felfogásának függvénye. És azt is világosan látnunk kell, hogy a „vegytiszta", nagybetűs történelem csak ritkán válik az alkotások kizárólagos tárgyává, a művészi felfogás, szemléletmód egyedüli meghatározójává; a jelenkor, az aktuális politika eseményei vagy a kultúrhistória és a mitológia emlékanyaga időről időre a történelem egyenrangú partnereként jelenik meg, újra meg újra átszövi azt bonyolult szálaival, motívumaival, asszociációival. Ha mindezek ismeretében mégis az említett korszak magyar művészetének történelemképeit kívánjuk regisztrálni, némi nagyvonalúsággal a következő - időben csak részben elváló, máskor párhuzamosan egymás mellett élő típusokat körvonalazhatjuk: 1. Tradicionális történelemkép, amikor a művész két lábbal benne áll az elmúlt évezredek folyamatosságában, részese, örököse annak, tudatos folytatója a hagyományoknak (Jovánovics György, Kondor Béla, Schaar Erzsébet, Vilt Tibor); olykor neki magának kell felfedni a történelmi múlt rétegeit, mintegy ásatásokat folytatni az idők folyamán beomlott kultúrák, elsüllyedt rétegek megelevenítése érdekében (Kiss Nagy András, Ország Lili). Ezeket a gondolatokat elsősorban a hatvanas években kibontakozó és klasszikussá érő életművekben követhetjük nyomon. A nyolcvanas évek új festészetének fiataljai (Fehér László, Kelemen Károly, Soós Tamás stb.) a történelemmel elsősorban a kultúrhistórián és a mitológián keresztül szembesültek. A Fehér László festményein feltűnő „emlékező" figura pontosan kifejezi e nemzedék viszonyát a történelemhez: a csak kontúrjaival ábrázolt alak benne áll az ábrázolt múlt időben, a történelem áthullámzik rajta, megérinti, de nem olvasztja magába. 2. „Nemzeti" történelemkép, amikor a nemzeti história kiemelkedő alakjai és eseményei - Kossuth, Mátyás király, 1848 - állnak a művészi figyelem és ábrázolás centrumában. A róluk rajzolt kép nélkülözi a közkeletű vagy hivatalos vonásokat, a heroikus komolyság helyét a hangsúlyozott köznapiság és esendőség veszi át, és olykor szégyenlős humor színezi. 3. Melankolikus-nosztalgikus történelemkép, amikor a múlt, a história már csak távoli emlékként, a vágy elérhetetlen tárgyaként szemlélhető. A művész kívülről pillant felénk, műveiben igyekszik rekonstruálni műveit (König Frigyes, Lengyel András) vagy olykor egy-egy elképzelt kultúra egészét (Geller B. István, Gémes Péter). Néha a rekonstruált részletek nem többek kellékeknél, amelyeket az alkotó mű kompozíciós vagy stiláris elemeiben alkalmaz (Felvidéki András, Helényi Tibor). 4. Ironikus történelemkép, amelynek legfontosabb meghatározója a dolgokat színük és visszájuk felől egyszerre szemlélő gondolkodás, olyan perspektíva megválasztása, ahonnan az ábrázolt ideák, alakok vagy események